A világ, ahogy én látom

                              Na végre vége a nyárnak! Eretnekségnek tarthatjátok a címben elhangzó mondatot, de nem az –  mert van a világon az a valami amiért az ember várja a nyár végét. Most elmondom mi az a valami. Vegyünk egy négytagú családot abból az okból, hogy a strandbüfé műanyag asztalához tudják vinni a két hekk-et körettel, négy főre üdítőt, és két sajtos tejfölös lángost úgy, hogy közben valakinek foglalni kell a kissé vihar és kóla vert asztalt.  Az apa: mondjuk Béla; aki igazi családfő típus, igazi önfeláldozó, mindent megtesz a családért amit felesége mond, vagy épp kigondol. Önzetlenül és sokszor gondolkodás nélkül megy –  teszi a dolgát. Az anya: Ágnes; aki a család jólétéért, kényelméért szintén mindent megtenne, még Bélát is képes lenne feláldozni, pedig nagyon szereti, dehát a család az család.  Egy fiú:  Béci, tizenkétéves; ő igazán élvezi ezt a helyzetet s rendre tőkét is kovácsol belőle magának. Ezenkívül neki mindegy, hogy marad-e áldozat

                                         HATALOMÁTVÉTEL szerző: L. Otto Sercegve sült a hús a tűzhelyen, finom; otthon illattal töltve be az ifjú pár első konyháját.  – Na, na, na! Milyen ízű a leves? – kérdezte az ifjú feleség férjét kíváncsian, de reményekkel telve.  – jó! – mondta elismerően a férj.  – Jóóó, milyen jó, jobb mint az anyukádé? – Kérdezett vissza hirtelen, szomorú csalódottsággal a nő.  – Hát olyan – jött a tömör, őszinte válasz. A feleség egy kicsit elgondolkozott ezen a válaszon, és úgy érezte,  most a férje nem őszinte és játszik vele.  Ezt nem engedem – gondolta és tovább faggatózott.  – Drágám! Milyen az az olyan? – tette csípőre a kezét.  – Háát, mint az anyámé – mondta a férj, de most már kevésbé magabiztosan.  – Ahha, értem! Miért sótlan?  – Neem dehogy! – tartott ki a férj őszintesége mellett.  – Akkor... sós? – kérdezte a nő most már olyan gőgös gúnnyal mint egy szöszke, copfos kis elsős lány a barátnőjétől, hogy akkor most ki a főnök: mer

                                                                                                                                   Egy régi történet                                                1. Vén volt már a nyár, s a forróság köntösét panyókára vetve viselte az augusztus, és még így is nehéz volt elviselni a meleget. Három ember ült a ligetes folyóparton és a csodára vártak. Néhány bögölylégy szemtelenül zaklatta révedezésüket: harapta mesztelen hátukat.  – Az anyját! – ettől még a szúnyogok is kedvesebbek – állapította meg egyikük, mindeközben bágyadtan hunyorogtak a vízre és a botokra. Néha elbóbiskolt némelyik, de csak néhány pillanatra. Őt szívesen segítették a legyek s a szúnyogok az ébren  maradásban. Amott szitakötők szelték a levegőt, olyan akrobatikus szépséggel mint egy sportrepülő: száguldva döngtek tova és néha, meg-meg állva pihentek egy botspiccen, vagy egy forró kövön; ilyenkor szuszogni látszottak, hogy az ember szinte velük lihegett.  Lustán

                   Második fejezet: Tiszavirágzás                                             1. Éjfél már éppen elmúlt, mikor számba vették a zsákmányt.  – Négy ponty, kettő süldő harcsa, három szép süllő –, vette számba – még négyóráig meg nézzük a többi varsát és utána alszunk a csónakban reggelig. Akkor indulunk mikor már kint lesznek a horgászok – mondta a fiatalabb.  Ahogy megegyeztek, négyórakor kimentek a partra és elrejtették a halakat oda a vízbe ahová szokták. A rabsic szerszámokat pedig az aljnövényzet alá, majd elaludtak. Néhány varsát bent hagytak a vízben a sekélyes, partmenti sodrásban. Úgy tervezték, majd holnap éjjel felszedik, mert hétvégére több megrendelésük is van. Látszott amint a leszúró karóik ott remegtek a sodrásban pár centire a víz felett, a parti növényzet alatt rejtve. Úgy tűnt nem láthatja senki. A két férfi diszkréten fürkészett a piacon. A vörös hajú éppen egy a halasnál alkudozó középkorú nőt figyelt.  – Mikor megy már? – dohogott a kiseb

                                  Ez a regény nem..., illetve nem csak horgászoknak szól!  Általában a hagyatékot elmúláshoz kötjük, úgy gondoljuk valaki meghalt, pedig ez nem így van. A hagyaték az minden esetben egy érték: egy anyagi vagy szellemi érték, amiről gondoskodni kell!  Ebből kiindulva az író törekedett arra, hogy mindenki megtalálja benne a saját maga sorsát, olvasmányát. Próbálta megmutatni számodra is azt, hogy mitől és miként alakulhatott így az életed. Persze, nem tudhatja te milyen ember vagy, de ha olvasod, te hamar rájössz és megnyugodhatsz, vagy ha hibáztál valaha, azt felismerheted e néhány oldal olvasása közben. Egy fiú, történetét meséli el, aki megszerette a vizet a partot és mindent ami a természettel össze függ. Láthatunk általa számos csodát, szépséget.  Amit nem ismerünk attól félünk; – szoktuk mondani, hát itt sok mindent fogunk látni és megígérhetem neked azt is, hogy láthatod amit eddig nem vettél észre, és a történet végén már többet fogsz tudni

                                 Egy sampon hatása a családra A férfi, már reggel óta ezt a pillanatot várta. Tudta, hogy nehéz napja lesz. Ahogy itt fekszik ernyedt testtel a kád forró vízben, most érzi igazán, hogy mennyire fáradt. Igaza volt, valóban gyötrelmes nap állt mögötte. Ami csak lehetett, minden elromlott, keresztül folyt a keze között kontrolálatlanul. Amivel megbízták, annak felét elfelejtette:  persze azokat a dolgokat amik előre vihették munkáját. Kollégái segítették át a nehéz pillanatokon, igen vidáman és kárörvendő pszichológiai tanácsokkal ellátva. Például: aki hülye haljon meg, illetve mély gödörbe ne ugorj, mert nehéz kimászni! Egésznap úgy érezte magát, mint akit feladtak egy szűk csomagban, de nem érkezett meg. Úgy, mintha pocsolya lenne az óvoda udvarán és pajkos gyermekek kedvüket lelnék benne; míg az óvónéni rájuk nem szól: és nem szól rájuk! Nehéz megérteni egy normális embernek; valaki, hogyan élhet át ilyen abszolút sikertelenséget az ő aspektusából