A folyó hagyatéka: ötödik fejezet viharban
Ötödik fejezet Viharban 1. A dörrenés szinte ketté hasította az éj függönyét, és villanással próbálta felkelteni az éjszakát. Szikrázó világosság terült el, bujt be minden arra való üregbe, résbe. A fák fáradt lomhasággal hajoltak meg a természet végakaratának, és recsegve, nyögve várták az ítéletet. Minden élő s holt meghajolt, vagy elbújt a készülő isten haragjától és az olykor felvillanó villám fényében már lehetett látni néhány hatalmas gyöngyszerű esőcseppet ami igen gyorsan fokozta csillogását, majd pillanatok alatt leszakadt az ég mintha kilukadt volna a világ dézsája. Most még Noénak is nehéz dolga lenne, ha azt szeretné, hogy összeterelje az állatokat. A folyó két partján a fák a vízig hajoltak és a gyengébbek, sérültek hamar oda is vesztek. Mert a rohanó víz megkapta az ágakat fatörzseket és vitte rohant vele, mintha sürgős megbízást teljesítene. Toccsanva