Dugóban a türelem

                                             
Dugóban a türelem
Szerző: L. Otto


Az augusztusi nap, még utolsó erejét összeszedve, forrón figyelte a várost. Meleg volt.
A rendőr tudta miért kell ma forgalmat irányítania. Gondolataiba mélyedve rutinszerűen sípolt, felemelte jobb karját, jelezve, hogy megváltozik a forgalom iránya attól, amit. Bizsergést érzett. A nőre gondolt és a szombat éjszakára.
Gyönyörű, érzéki és szerelemre éhes, kíváncsi nő. – gondolta. Megborzongott attól, amit érzett, közben leengedte jobbját vízszintesen maga elé és körülötte mindenki tudta merre folytathatja útját, vagy éppen megállni kényszerül.
Ijedten tűnődött:
Akarom látni megint, nem féltem a fene nagy függetlenségem? Hisz ez őrület! Vagy szerelem? Á, ez badarság! Hisz a főnök húga. Még az hiányozna, hogy függjek egy nőtől és a karácsonyi asztalnál is arra vigyázzak, nehogy lefokozzanak! – morfondírozott, miközben folytatta munkáját a pénteki csúcsforgalomban a tüzes aszfalton.
Férfias büszkeség öntötte el az emlékektől.
Lehet, hogy mégis szerelmes vagyok? No, még az hiányzik! Vagy hiányzik?



A napsugár másutt is melegen simogatta a bágyadt levegőt és a nehezen lélegző lombokat. Emberek indultak városszerte munkából haza, bevásárolni, ki-ki a maga dolga után.
– Lajos! – szólította meg a férjét határozottan, de sóhajtva a feleség. – El kell vigyél a plázába, mert minden tanszer akciós. Tudod, hogy spórolni kell, Bécike megy iskolába és mindent olcsóbban tudok megvenni. – fecsegte céltudatos makacssággal.
A férj dühös tehetetlenséggel próbálta átvenni az együgyű vita irányítását.
– Mé’ nem spórolsz a fodrászon, meg a patáson? Akkor nem kéne Pestre menni!
A feleség erre igen hegyes hangulatba jött és királyok méltóságának megfelelő igazság érzettel, így szólt.
– Ha már itt tartunk, spórolhatnál a kocsmán is!
– Vigyázzá! – csattant fel Lajos vidéki dialektusa. – Mer a kocsmában cocializálódunk, épíccsük a társadalmi fejlődést. – Mélyen bólogatott és maga is meglepődött saját bölcsességén.
A feleség már bólogatás közben megfogalmazta egyszerű, frappáns és társadalmi igazságot rejtő válaszát:
– Igen! Dezsővel meg Jenővel. Dezső szabad kőműves és Jenő sem dolgozik sehol.
Közben nem kívánta feladni célját, hogy ma eljusson a plázába és folytatta érvelését, teret nem engedve, férje buzgó, de lassú gondolkodásának.
– Különben is a mama azért vette az autót, hogy elvigyél akció shopingolni – mondta az akció szót megnyomva.
– Meg őt is ki tudd vinni a temetőbe a papához.
Lajos a poént nem szerette volna kihagyni és kuncogva előre a viccén, közbe szólt:
– Mamát kivinném a temetőbe gyalog is. – Majd halkan hozzátette: – Csak az a baj hogy vissza is kell hozni.
– De bunkó vagy Lajos!A mama még nem tett neked semmi rosszat
– De jót se!
  A feleség az áldozatok panasz hangján sóhajtotta:
– Csak engem csesztet, hogy miért kellett hozzád mennem? Mondjuk, ebben igaza is van - tette le a súlyos mondatot.
–  Mé’ Juci, nem vagyok jó férjed? – kérdezte ijedt félszegséggel.
– Hát nem csinálsz olyan na-gyon rosz-szat, de jót sem – fújta ki a feleségek keserű levegőjét. – Ha csak – itt egy kis szünetet tartott és megismételte –, ha csak nem viszel fel most a plázába. Akkor egy tündér lennél. – Közben megsimogatta a férfi borostás arcát.
Lajos nagyon zavarba jött a simogatástól. Elképzelte magát, mint angyal, aki szárnyakkal repül a föld felett, kockás, polár ingében. Barna cipőjének orra a földet figyeli, és cipőfűzője makacsul cirógatja kopott cipő orrát.
Felnevetett:
– Szép kis tündér lennék!
 Eközben ráébredt valamire, ami szinte szétfeszítette mellkasát, lüktetett tőle a halántéka és merev szemeivel nézett a semmibe, majd így szólt:
– Juci! Én most be lettem folyásolva!
– Dehogy Lali! – mondta a feleség úgy, ahogy egy kisgyermeket vigasztal meg a mamája, ha a gyermek úgy érzi, nincs Télapó.
A férfi érezte, hogy ég a szeme és kissé fátyolos lett a meghatottságtól. Érezte megsimogatták az arcát és érezte, megsimogatták a lelkét is. Ráállt a dologra.
– Jó’ van, menjünk!
  Közben próbálta titkolni boldogságát, majd így folytatta büszke férfiassággal, amit különben a felesége hozott ki belőle, hogy eljusson a plázába.
– De most mondom, hogy a szádot befogod, mert parittyát csinálok belőle! Érted-e? Nekem nem okoskodsz egész úton. – Nyomatékot adva mondandója súlyának hozzá tette: – Na!
– Nem Lajos, nem szólok egy szót sem – mondta Juci az alá rendeltség tényét elfogadva. – Csak menjünk! Olyan édi vagy. Tudom, hogy rendes vagy legbelül.
– Ugye? Anyádnak is mond meg! – tette hozzá egy erős fejbiccentés kíséretében a büszke férj.
Nyögés hallatszott.
– Mi a baj Lajos?
– Anyád vehetett vóna nagyobb ótót is, mert nem fér a térgyem a kormánytól!
– Állítható Lajos! Azzal a pecekkel.
– Ja... hö-hö – mosolygott hangosan, leplezve tudatlanságát.
  Az út a városig nem volt hosszú, talán egy óra, de Jucinak egy végtelenség volt. Figyelte férje tehetetlen dühét, amit a pánik okozott, szinte minden forgalmi helyzetben. A felhúzott ablak mögül mosolyogva hülyézte autós társait, hogy ne lássák, mit mond. A kormány alatt mutogatott nekik.
A nő számolta a lassú kilométereket és várta azt a pontot ahonnét már nem érdemes visszafordulni. Tisztában volt azzal is, ha most beleszól a vezetésbe, a férje rögtön visszafordul, és nem érdekli az angyalhivatás sem.
A városba érve viszont már elszakadt a cérna. Juci látta a piros lámpát és azt is, hogy a párja a tükröt nézi.
– Vigyázz piros! Lajos már fáj a lábam a fékezéstől.
– Te mé’ nyomod, úgy jobban fog?
  Juci csak figyelt, koncentrált. Látta, hogy párja szétszórt, figyel, de nem lát.
– Mehetsz, ennél zöldebb már nem lesz! – parancsolta.
– Má’ elmentem tűlled! – mondta fáradt igazsággal töltve.
– Ez nem lep meg – jelentette ki, asszonyi lemondással.
  A férj ekkor felcsattant dühében.
– Most meg mi van, mé’ dudáltok?
– Mert harminccal mész a belső sávban.
A férjen pánik lett ismét úrrá és így kiáltott fel ingerülten.
– Én nem ismerem Pestet, mint ezek!
– Ahhoz nem is kell ismerni, hogy jobbra tarts – okított hűvös tárgyilagossággal az asszony.
– Hű de okos vagy te háztartási és navigációs szoftver – mondta Lajos egyszerű gúnnyal, majd hozzátette ingerülten: – Most fejezzük abba, mert busszal mégy tovább!
– Akkor hogy találnál oda?
– Akkor nem is oda mennék.
– Vigyázz busz! – szakította meg a sehová nem vezető vitát a nő. – Na, ott menj jobbra, ne a belső sávból! – csattogott parancsolva az anyós ülésről.
– Ne dudálj köcsög, mer’ átültetem az asszonyt!
– Akkor rendőr vezetne ki Pestről – mondta a nő kajánul mosolyogva.
– Lajos te miért izzadsz? Megy a klíma.
– Mé’... mé’... mé’ izzadok,  mer’... na! Na! Most merre, te nagyokos!? Mer’ itt fel van bontva az út.
– Próbáld jobbra!
Lajos feszülten figyelt és kiszúrt valamit, amitől nem nyugodott meg.
– Kurva jó! Nem működik a lámpa. Most, hogy megyünk át a kereszteződésen?
A feleség már alig tudta türtőztetni magát és így rendelkezett:
– Menj az előtted lévő után!
– Mé’ ő is a nagy bótba megy? Te Juci, ott egy rendőr! Be vagy kötve? – suttogta fogát összeszorítva.
– Melletted? Be hát! – közölte bölcsességét fitogtatva.
– Oszt mé’ áll a kereszteződés közepin,  csak nem baleset van?
– Nem, ő irányítja a forgalmat.
– Ez még hiányzott! Ide se gyövök többet, úgy is hülyén néznék ki, mint kövér bajuszos tündér.
A rendőr ismét sípol, felemeli jobb kezét - és már mi tudjuk, ez a mozdulat mit jelent -, majd leengedi vízszintes helyzetbe maga mellé, ballal pedig int a haladó forgalomnak. Testére párhuzamosan megindulhat a közlekedés, de balról nem történik semmi.
A monoton rutinból kizökkenti a látvány.
– Ebből baj lehet – mormolja és figyeli a szabad jelzés ellenére várakozó autót.
A feleség kérdőre vonja párját:
– Most miért álltál meg?
– Mert fütyült a rendőr.
– Az mit jelent?
– Nem tudom! – mondta a férj aprókat pislogva és a fogait még mindig úgy szorította mintha ezen múlna a budapesti forgalom zavartalan működése, majd megjegyezte, tájékozottságát nem leplezve: – A fociban szabálytalanság, de lehet kiállítás is.
A rendőr eközben türelmetlenül integet neki.
– Indulj már! – mondja.
A feleség már gyanít valamit, amit csak egy nő tud kikövetkeztetni, vészhelyzetben és megkérdezi:
– Nem neked integet? – Pedig már tudja a választ.
– Nem tudom, nem csináltam szabálytalanságot, mert állok. Lehet, hogy ismer, de honnan? – hadarja zavartan és révetegül a férj.
A rendőr látja, hogy egy férfi és egy nő vitatkozik az autóban, miközben őt nézik.
Na, ez kellett még megérkeztek a vidékiek! – Állapította meg hatóságilag a tényt.
Úgy döntött ennek utána jár, vajon mi történik abban az autóban. Ezután sípolt egy erőteljeset, felemelte jobb karját és ezzel a mozdulattal megállította minden irányból a közlekedni vágyókat
Közben az autóban Juci kitalálni vélte az integetés jelentését és így szólt az elcsigázott férjéhez:
– Dehogy ismer! Azért integet, mert mehetsz.
– És ha nem? – feleselt Lajos.
– De nagyon integet! – érvelt tovább a nő.
– Jucika! Én nem merek menni – sziszegte a félelemtől a bepisilés határára kerülve.
– Lajos, ez elindult erre!
Ekkor a férj végre egy határozott tervel állt elő:
– Húzzuk fel az ablakot!
Ez az! –  Gondolta.
– De minek, talán bejön rajta? –  Majd mosolyogva tette hozzá: – Különben fel van húzva.
– Ne nézz oda! – súgta fogait összeszorítva a férfi.
– De ide tart Lajos, és már mindenki dudál mögöttünk.
Valóban, körülöttük állt a forgalom, mindenki dudált és integetett. Volt, aki az öklét használta erre a célra, volt, aki az úját, de senkiben nem lehetett felfedezni a baráti közeledés jelét.
Eme kaotikus állapot középpontjából sétált a megrekedt autó irányába a közbiztonság Bruce Willis-e.
Az előbbi szerelmi gondolatai úgy eltűntek, mintha az iménti hosszú sípszóval fújta volna ki magából az autósok indulatos tömegére.
Eközben a mi Lajosunk gyártotta új tervét, amivel fejlesztette álcázási technikáját.
– Csináljunk úgy, mintha veszekednénk! – szólt.
– De hisz veszekszünk Lajos!
– Akkor jó, csak ne nézz oda! Most mit csinál?
– Lajos, most nézzek vagy ne? – fakadt ki a feleségből az indulat.
A rendőr, fejében kavargó gondolatoktól fűtve az elégedettek türelmével, elindult a láthatóan színlelt vitába merülő pár felé.
– Lajos, jön!
– Rosszul vagy?
– Veszekedj már, most legyen nagy szád Juci!
– Neked is, mert ide ért!
A sofőrünknek már a fülében kopogott a szíve. Érzékei hazudtak, már nem volt tudomása a külvilágról. A szíve egyre jobban dobogott és dobogott. Szinte betörte az ablakot. Mire felébredt fájdalmas félelméből a rendőr kopogtatta az ablakot.
Odafordult.
Szemében fáradt félelem csillant. Mosolya a látványtól, mint az ejtőernyősé, kinek nem nyílt ki az ernyője, de tudta, hogy a kerékpár az ott várja, ha földet ér.
Megadóan lehajtotta az ablakot és bárgyú együgyűséggel az egyenruhába öltözött sorsának a szemébe nézett.
A közeg nézte az arcot, mérlegelt, sírjon vagy nevessen?
Behajolt az autóba és megdöbbent a látványtól
 A nő! –  Hasított belé. – Jucika!
Ekkor megfogalmazódott benne a foganatosítható eljárási mód.
Felszólította a sofőrt az elégedettség nyugalmával:
– Uram figyeljen! Elmondom mit jelent ez a karjelzés. –  Felemelte függőlegesen bal karját, sípolt és ezután zsinórjára engedte sípját. Jobb karját maga mellett vízszintesig emelte, ezt követően együttérzően és a megkönnyebbüléstől boldogan, hogy „Még sincs az a nő, akiért én....”
Szenvedjen más férfi!
Ezután megkönnyebbült sóhajjal így szólt:
– Vidéki, maga következik!
 Vége.