Nevető novellák: Hatalomátvétel

           

                             HATALOMÁTVÉTEL
szerző: L. Otto

Sercegve sült a hús a tűzhelyen, finom; otthon illattal töltve be az ifjú pár első konyháját.
 – Na, na, na! Milyen ízű a leves? – kérdezte az ifjú feleség férjét kíváncsian, de reményekkel telve.
 – jó! – mondta elismerően a férj.
 – Jóóó, milyen jó, jobb mint az anyukádé? – Kérdezett vissza hirtelen, szomorú csalódottsággal a nő.
 – Hát olyan – jött a tömör, őszinte válasz.
A feleség egy kicsit elgondolkozott ezen a válaszon, és úgy érezte,  most a férje nem őszinte és játszik vele.
 Ezt nem engedem – gondolta és tovább faggatózott.
 – Drágám! Milyen az az olyan? – tette csípőre a kezét.
 – Háát, mint az anyámé – mondta a férj, de most már kevésbé magabiztosan.
 – Ahha, értem! Miért sótlan?
 – Neem dehogy! – tartott ki a férj őszintesége mellett.
 – Akkor... sós? – kérdezte a nő most már olyan gőgös gúnnyal mint egy szöszke, copfos kis elsős lány a barátnőjétől, hogy akkor most ki a főnök: mert csak én lehetek!?
 A férj ettől olyanná vált, mint a copfos barátnője, aki nem szeretné , hogy amaz legyen a főnök; hát ezért ekképpen válaszolt: – nem...! Jó...! Sós...!
 – Mit mondasz, jó sós, nagyon?
 – Azt mondtam: nem sós!
 – Akkor mégis sótlan? – vált a nő ijedt megalkuvó szöszke copfossá.
 – Nagyon figyelj most rám szívem –, s közben a férfi kissé félre tolta a gőzölögve illatozó levest – nem sós, nem sótlan, hanem pont jó!
 – Jobb mint az anyádé? Mert ő sótlanul főz; tudod a papád nem bírja a sósat. – hadarta a feleség mert érezte, hogy döntetlenre áll a mérkőzés és ő gólt szeretett volna rúgni.
 – Jobb! – hozta magát gólhejzetbe a férj, de csak kapufa lett.
 – Aha..., - passzolta a labdát a szöszke, copfosok gőgjével az ifjú feleség – jobban sós! Kibújt végre a szög a zsákból, (csak erről még a szög nem tudott: a szerző.) ugye hogy sós? Mert ugyanis, hozzá vagy szokva a sótlanhoz.
A nő most érezte, hogy  igaz nem tizenegyest, de egy jó szabadrúgást kiharcolt és így folytatta: – márpedig vedd tudomásul, hogy azt eszed és úgy ahogy én főzök!
 – Drágám, nekem semmi bajom a leveseddel – állította fel a férj a sorfalat.
 – Dehogynem! Egyfolytában kritizálod: moszt’ szósz’, moszt’ szótlan’ – mondta gúnyos pöszeséggel, mintha barátnőjének mondaná, hogy igen isz’ én leszek a főnök.
A férj indulatosan felugrott az asztaltól a leves megbillent ettől néhány csepp kilöttyent az asztalra és mintha menekülne, óvatosan elkezdett csorogni az ellenkező irányba. A férfi talán részvéttel, nem tudom, de figyelte ahogy óvatosan lopakodik a levescsepp a frontvonalból.
Majd felnézett és haragosan így szólt: – nem kritizálom, hanem enni szerettem volna!
Sajnos a labda magasan elhúzott a kapu felett, a szabadrúgás így kimaradt! A nő nem akarta feladni és kertelés nélkül neki szegezte férjének a kérdést: – és, és, és, akkor miért nem eszel, mert nem ízlik ugye?
A férj ráhagyóan csak ennyit válaszolt: – mert nem vagyok éhes.
 – Bezzeg az anyádét szívesen megennéd!? – folytatta a nő a támadó játékot. De ekkor már a hangja elcsuklott és sírt. – Tudom é...hé...n, már nem szeretsz! Mert aki igazán szeret, az képes hazudni a másiknak csak azért, hogy ne bántsa meg, de...e te...e képtelen vagy erre is. – És még mire? – vette el a labdát a férj feleségétől, körülbelül a félpályánál.
 – Most ezt hagyjuk, a levesről beszéljünk! – és eközben gondolatai a kispadon jártak; cserét fontolgatva.
 – Miért akarod, hogy hazudjak? A feleség copfos hisztivel így válaszolt: – mert tudom hogy nem ízlik.
 – Dehát finom! – tette le a kurta választ a férj dühösen a leveses asztalra.
 A nő ettől kissé megnyugodott: – ugye tudsz te hízelegni is!
 A férj, a még mindig az asztalon lévő dühvel csak ennyit válaszolt: – én nem hízelgek.
 A nő kicsit nőcisre véve a szerepet és a képzeletbeli copfokat kissé meglengetve imígyen folytatta: – és nem tudnál egy kicsit erőt venni magadon, hogy hízelegj, kedvemben járj?
Úgy tűnik nagyon felpörögtek az események az ifjú pár első konyhájában. A hús még sercegett de már nem vidáman, mert dühében az is füstölgött, megégett, de kitörődik most ezzel.
A férfi neki lendült hosszan szöktette magát végig vitte a labdát több mint a félpályán, de nem volt les, és egy elegáns csellel becsapta a kapust, utána rúgott és...: - de, pocsék a leves, ehetetlen ízű és nem kérek, inkább anyámnál eszek – és ezzel egy megérdemelt gólt helyezett el a bal alsó sarokban. – Tudtam, hogy nem ízlik csak vártam, megmondod-e őszintén!? – kotorta ki a labdát a halóból a nő.
Majd az égett húst kivette a serpenyőből és dühösen a tűzhely mellé tette, nehogy kilukadjon a műanyag kuka a forró hústól.
A férj csak nézte a feleségét és már nem örült a gólnak, megfogott egy törlőt és a kilöttyent levest letörölte. Közben mardosta a lelkiismeret furdalás. Oda oldalgott mellé mint egy szomorú jámbor mackó és átölelte.
 – Ne haragudj, nem akartalak megbántani!
 – Te se haragudj, nem volt igazam!
Átölelték egymást és ekkor kopogtak. Idő nem volt ajtót nyitni, de aki jött az ismerte a járást mert egyből benyitott.
Az edző volt.
 – Puszika! Nem késtem el az ebéddel, de mi ez a füst? Á odaégett, oda se neki kislányom, mert hoztam egy kis jó levest, meg húst, ahogy Palika szereti.
 – Dehát anya mi főztünk – mondta Pali a férj.
 – Ó fiam azt nem tudod megenni mert égett és különben is még Erzsike nem tudja, mi a szád íze.
 – De tudja és én azt fogok ebédelni amit ő főzött!
 – Kérlek ahogy akarod, de megváltoztál fiam.
 – Erzsike megteríteszz?
 – De...
 – Semmi de, hozd a levest és a húst. Neki láttak és a mama fejcsóválva méltatlankodott. – Fiam miért nem ezt eszed az meg van égve?
 – Mama, te ne szólj bele és egyet ne felejts el: nagyon szeretlek, tisztellek és hálás vagyok neked mindenért, de te már csak az anyám vagy, nekem már a családom a fontosabb.
Ezután megcsókolta feleségét kormos szájjal, miközben a húst majszolta és a fülébe súgta: szeretlek.
A mama ugyan meglepődött kissé fia viselkedésén, de magában azt mondta: igen ez az én fiam az én Palim és büszke volt fiára.

VÉGE