Tél

                              Tél: Januári harcsa

Szerző: L. Otto

Odakint, csikorogva harapta a tél a múló időt. Nyögve roskadoztak álmunkban a fák az ólom súlyú zúzmara terhe alatt.
Néha fürge kis madarak röppentek át a fagyos kerten, itt-ott megállva, magvakat kutatva az öreg ágak között. Milyen csodás a természet? Életet tud adni akkor is, ha halott. Pedig most igazán halottnak látszik: fagyos kék az ég és hab színű, fehér lepel borítja a tájat.
Mégis él, vagy legalábbis reményt ad az életnek.
Ilyenkor sokunk a meleg szobába vágyik, hogy a jégvirágos ablak mögül csodálhassuk mindezt.
Kicsit talán önzőnek tűnhetek emiatt, de mentségemül szolgáljon a következő történet, melyet nem tudnék elmesélni, ha nem itt ülnék a meleg, táncoló tüzű kandalló előtt.
Hát jól megrakom a tüzet és belekezdek. Jól megrakom , hogy minél tovább tartson a történet.

A tűz már jócskán bele mart a fahasábokba. Gondolataim, élményeim melyeket végig idéztem magamban, már bekúsztak a rőtt vörös tűzbe és szárnyra kapva a füstel elindultak a kéményen  át a világ felé. Bodorodva kúsztak fel a magasba, terültek el  a tály fölött és kúsztak be minden kis zugba, hogy elmondják amit belé álmodtam. Talán így jutott el hozzád is? Hiszen ezt csak végig gondoltam, de még nem mondtam el senkinek.


Épp hogy május volt.. talán. Mentek a hírek. Ívik a küsz! Ettől a hírtől, minden valamire való horgász szíve megdobban. Nem azért mert láthatja a habzó vízpartot, amint bujálkodva hancúrozik az apró halnép és a gyöngysorként felfűzött ikrák lágyan himbálóznak a vízfelszín alatt mintha a bölcsőjét ringatná a Tisza.
Hanem azért dobban meg a szívünk, mert mindannyian álmodtunk már magunknak harcsát, süllőt, egyéb álomra alkalmas halat. Sokan már fogtak is.
Igen a Tisza, mert mind ez ott történt.
Én is felkerekedtem szerencsét próbálni csónakommal.
Úgy gondoltam, hogy a füredi kikötőnél a Fehér amúrral szemben, ott megpróbálom. Van néhány bedőlt fa: és gyökereik a víz alatt búvóhelyet, otthont adhatnak a halaknak. Néhány száz méter a túlsó part, de egy örökkévalóságnak tűnt míg végre odaértem.
Hihetetlen volt a látvány! Megálltam a part mellett, hogy hálóval kishalat szedjek csalinak. Szinte lapátolni lehetett őket, olyan sűrűn voltak a felszínen. Néztem a folyóba boruló fűcsomók alatt a milliónyi küszt. A víz tajtékzott a parti fű alatt, szinte végig.
Falkákba verődött kishalak szerették egymást, nem törődve semmivel körülöttük, még azzal sem, ha néha egy-egy süllő, vagy harcsa közéjük vágott, talán irigységből, vagy mert éhesek voltak. Közben igen sokszor kitört néhány ragadozóhal és alaposan összefröcskölt.
 – A fenébe adok én nektek! – mondtam és közben hevesen vert a szívem.
Egy bedőlt fatörzs és egy lelógó fűzfa ág szívesen kínálta magát a kikötésem megkönnyítésére.
Ezeket fel is használtam céljaim elérése érdekében. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vesztem, de ne a végén kezdjük a történetet.
Itt a fűzfa alatt nagyon aktív volt az ivás. Látszott a felszínen ahogy partszéli fű gyökereit ostromolták a kis hősök, ilyenkor ragadozó halak csaptak közéjük,  igen vehemensen.
Minden mese, ami a halak rejtőzködéséről szól, most megdőlni látszott, ugyanis olykor lehetett látni ahogy tátott szájjal csaptak oda süllő, balin, harcsa sporttársaink.
Ekkor születhetnek azok a horgász legendák amire sokan csak hitetlenül legyintenek. Pedig ezek a mesék igazak, de ezt csak mi tudjuk, és ez így van jól!
Vissza térve a mondandómra, épp a part szélét figyeltem, mikor egy óriási lökés érte a csónakot, hát mit ne mondjak! Olyan erővel lökte meg valami, hogy a csalihalas vödörből kilöttyent a víz.
 – Azért ez már sok! – mondtam hangosan és haraggal leplezett öröm töltött el.  – Húú..., azta ez nagy volt! –, de ezt már halkan tettem hozzá, mert mások is horgásztak a közelemben.
Egyből elképzeltem magam, ahogy fekszek a füvön egy nagy harcsával és fényképezkedem.
 – No ne ábrándozz! – szólítottam meg magam azonnal.
Ekkor már zsinórjaim az ígéret vizében áztak.
Hirtelen erős rántás rázta meg az egyik botot!
A szakirodalom által előírt módon be is vágtam és lőn, egy körülbelül húsz centiméteres süllő kölyök fickándozott a méretes harcsázó horgon.
 – Na nee...! Hát a nagy cimborád meg hol van aki az imént fel szerette volna borítani a csónakot? – mondtam.
Kicsit csalódott voltam emiatt a kis süllő miatt, de megszabadítottam a horogtól és útjára engedtem. Fürgén tűnt el az opálosan zöld vízben.
Új dobás, új lehetőség, tanultam régen, mestereimtől és már eresztettem is le a készséget a csónak mellé a mélybe.
Megbabonázott ismét az a hihetetlen kép amit az ívó halak nyújtottak.
Szédülten, kábán engedelmeskedtek a természetnek és rendre támadták a partszéli füves gyökereket, majd megszabadulva ikra terheiktől, habozás nélkül alábuktak.
Csónakokkal volt telve a Tisza háta és horgászok kiabáltak egymásnak a vizen. Adták vették a híreket és verték a hullámokat, ami igen zavaró volt annak aki horgászott.
Ábrándjaimba merülve áztattam a horgaimat mikor ismét megrázta valami a botomat.
A  bot spicce a húzástól átfúrta a víztükrét, a zsinór kitört jobbra, éppen hogy eltudtam kapni a nyelet. Ekkor már az orsó féke haragosan kezdett nyekegni, recsegni.
Ülő helyzetemből bele akartam állni az akasztásba, de váratlanul egy erős hullám megtaszította a csónakot és én akkor már állva megtántorodtam, nekidőltem a fűzfa ágának, ami semmit nem tartott rajtam, így hát megkellett kapaszkodnom az egyik kezemmel az ágban.
Még éreztem a jobb kezemmel, hogy a botot amit tartok valami állat, elemi erővel kiakarja tépni, majd ahogy jött el is ment. Ugyan is a bevágás a kapaszkodás miatt félbe maradt.

Valamivel később és máshol.

– Ott egye meg a fene! – mondtam csalódottan és leengedtem a horgaimat, már sokadjára.
 – Nem igaz, hogy már mindent kipróbáltam és mégsem tudtam horogra csalni semmit!
Amott a fűzfa alatt nem lehetett horgászni, mert olyan hullámverést csináltak a hajók, mintha a viharok szerették volna megmutatni ki tud nagyobbat ütni a vízre.
Nembaj majd este vissza megyek, mikor már elcsendesednek a csónakok. Az a harcsa még akkor is ott lesz biztos. Hová menne? – mondtam, csak úgy magamnak.
Itt a nagyfa alatt sokkal gyengébb intenzitású az ívás, de a  tavaszi illat kárpótol egy kicsit.
A part széli fák már lombba dőltek. Gyönyörű volt a látvány, még a májusi illatnak is szine volt.
A tavaszi áradásnak még látszottak a nyomai, itt-ott bedőlt tuskók  meredeztek a vízből mint ha segítséget kérnének az égiektől.
Néha madarak szálltak rájuk, így talán fontosnak érezhetik magukat, gondolhatták. Halott száraz ágaik menedéket nyújthatnak a parányi életeknek.
Néha egy-egy bakcsó görnyedt nyakkal figyelte a vizet az ágakról, és mintha kérdezte volna a tuskótól: mivan mit segítsek, de hosszú percekig nem jött válasz, ezért inkább ki kapott néhány szerelmes halat a vízből, majd tovább figyelt, hátha mégis segíthet.
 – Hé, ne gondolkodj! – tértem magamhoz ilyedten. – Látod délben nem gondolkodtál és volt is siker! Igaz elment, de majd ha vissza megyek!
Majd akkor! – Hú de nagy lehetett! – fújtam ki a csalódásom.
 Még éreztem a karomban a rettenetes erejű rántást. Istenem add hogy...!
 – Mi  ez?
Térített magamhoz valami koppanás, de már a baloldali horgászboton csak annyit láttam, hogy pattog a csónak szélén a kapástól.
Lemaradtam, de már a gondolatot sem tudtam befejezni, mert ismét rándult a balos.
Most már új esélyt kapva, rajta voltam. Megismétlődőt! A víz alatt volt a spicc. Megmarkoltam a nyelet és ösztönszerűen átpörgött az agyamon: a fék optimális, damil ötvenes, mélység körülbelül hat, hét méter, tuskók balra jobbra meder, ez mind egy tized másodperc volt és akasztottam, és még egyszer és éreztem,  Húz  valami, mint mikor egy vonat indul lomhán de határozottan és ez ellen emberi erő nem tud tenni semmit.
Keményen húzott előre. Nem jobbra, nem balra, csak előre.
 – Most mit tegyek, elengedjem a csónakot, vagy várjak még? – gondolkodtam ilyedten.
Ebben a pillanatban belazult a damil. Elvesztettem, de nem, mert a zsinór felém indult, majd a meder irányába.
Az orsó recsegve kapaszkodott a halba, de a hal most erősebbnek bizonyult, igy hát engedtem neki, hiszen ő van otthon. A harcsázó botom karikára hajlott a húzás súlya alatt.
A zsinór most irányt váltott felfelé, folyás iránnyal szembe ment. – Na ez jó, így hamarabb fáradsz! – gondoltam.
Vicces, de most eszembe jutott egy régi történet amit egy igazi harcsázó könyvében olvastam.
A kezdő horgász meg kérdezte az öreget:
 – Mégis milyen érzés először harcsát fárasztani?
 – Az olyan, mint mikor először háltam asszonnyal. Még a térdem is remegett.
Igen én is hasonlót éreztem, csak nekem a kezem is remegett.
Vissza fordult! Most lefelé húz. A damil hegyesen fúródott a feszes víztükör alá. Néha látszott ahogy  peng és víz cseppeket ráz magáról. Ilyenkor érezni igazán, mekkora, mert ahogy úszik testével ütemesen üti a zsinórt.
A karom már igen fárad. Közben amennyire tudok, vissza lopok  néhány méter zsinórt, amit ő rendre vissza is vesz.
Néhány ütést érzek, még. Úszik, küzd.
Most próbálom erőltetni a szerelést és pumpálva centiket tekerek föl.
 – Ez igen kevés de így is fáradsz barátom – szuszogtam boldog fáradtsággal.
Talán úgy húsz méterre lehet a csónaktól és olyan tíz méterre a parttól. A bakcsó megérezhette a bajt, mert haragosan felszállt.
A félelmem igazolódni látszik mert a behemót a part felé tart, én megemelem a botot és jobbra húzva igazítom őkelmét a meder felé, ami nem kevés küzdelem után sikerül is.
Ismét a meder felé tart, de az ereje még a régi, így a bevált  pumpálási taktikát vetem be ellene.
Tekerek és húzok, tekerek és húzok figyelve arra, hogy a damil egy millimétert se lazulhasson.
Nincs már messze, talán tíz, tizenöt méterre, de ez még mindig sok. Erőltetem a botot és ekkor érzem először, mintha gyengülne.
 – Na rajta! – biztatom magamat, hisz nekem is elkél a biztatás, mert a karom olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák.
Kicsit megtartom, így szusszannak az izmaim, de az övé is, így tovább sanyargatom magam és csak tekerek.
Ötméter, fárad.
Ebben a pillanatban megint kirohan a vonat, megállás nélkül és lecibál legalább hat, hét métert.
Gondol egyet és egy nagy kört leírva ismét a part irányába megy.
Húzok tekerek, húzok tekerek.
Jön, és én nem engedek.
Ismét rövidül a damil, de már fölfelé is tudom húzni.
Fárad, állapítom meg. Öt méter lehet még. Már látom a burványokat a vízen.
 –  levegőt kell venned!
Húzok tekerek a fék már szinte teljesen be van húzva.
Jön lomhán.
Talán három méter, most látom meg a fejét. A szályát olyan nagyra nyitja mintha el akarná nyelni az egész Tiszát. Majd hátat fordít nekem és farkával kacéran szét loccsantja a vizet, megmutatva hogy ő az erősebb, de téved, mert  ismét megfordítom és ekkor különös dolog történik.
A csónak aljának egy tuskó ütődik, valószínűleg egy uszadék. Erre a zajra ébredek. A botok érintetlenül pihennek a csónak oldalán.
Amilyen csalódott vagy most te, én is úgy éreztem magam, vagy még keservesebben.
Úgy éreztem magam, mintha keresztül ment volna rajtam a Tiszavirág nevű hajó és még a végén a hajócsavar is beleakad a cipőfűzőmbe, úgyhogy nem is akarja kiengedni.

Már kezdett esteledni és a másik harcsának megígértem, hogy vissza megyek.
Elindultam, újj dobás újj lehetőség.
Csónakok már nem nagyon háborgatták a Tisza selymesen hullámzó szőke hátát.
Vissza mentem a kikötővel szembe, hiszen ott van a nagy hal.
A fűzfa és a tuskóm még mindig kínálta magát, így ismét oda irányítottam kis hajómat
Kikötöttem és a botokat készítettem elő mikor meg szólított valaki.
Egyik barátom volt mögöttem, tíz méternyire.
 – Ilyenkor kell jönni? –, kérdezte, majd hozzátette hanyagul – nekem már van egy  tizenötösöm.
Az jó mondtam kicsit keserűen, de azért örültem a sikerének.
Most majd én jövök és elmeséltem milyen harcsát hagytam itt napközben a hullámverés miatt.
 – Remélem még van több is? – mondta.
 – Miért? – Kérdeztem kicsit gyanakodva.
 – Mert délután fogtak ki egy harminchármasat pont azon a helyen, ahová most kötöttél ki.
 – Honnat tudod, hogy hány kiló volt? – Kérdeztem és közben próbáltam a zavaromat leplezni. – Mert elvitte Pista örvénybe a Hableányba és ott lemérték. – Akkor az a hal volt az amelyik a csónakomat lökdöste? – kérdeztem nagyon csalódottan.
 – Valószínűleg az lehetett –, mondta a barátom és még hozzátette – ha halívásra ülsz soha ne hagy ott idő előtt, mert a nagy halat kikell ülni! Igen igaza volt, mert a nagy halat valóban ki kell ülni, de nem elég csak ülni és várni!
Én már azóta azt is tudom, hogy a Tiszát tudni kell tisztelni, vigyázni és óvni!
Tőle elvenni nem lehet csak kérni, mert a Tisza amit nem akar azt nem adja oda, de amit tisztelettel kérünk azt oda adja szívesen.


Aznap már nem fogtam semmit. Lassan összepakoltam, de olyan lassan mintha mondta volna valaki, hogy ne siessek. Beindítottam a csónakmotort ami szinte ketté tépte az éppen alkonyuló estét, de nem zavartam meg semmit, mert mikor végig néztem az alváshoz készülődő Tiszán, láttam ahogy kezdi magára húzni a partmenti fák símogató árnyékát mint egy takarót. Megcsodáltam a tályat és közben hallottam a Tisza hangját, mert az is van neki ez a kakukk éneke, ami nélkül szerintem nem lenne Tisza. Bámultam a partot, csak úgy és, lassan-lassan vissza tért a hitem.


  Megnyugtatott az a gondolat amire rájöttem aznap.
A türelmetlenség és az akarom igyekezete makaccsá teszi a folyót. Nem lesz társam a pihenésben, sem pedig barátom, ha gondok elől hozzá menekülök.
Azóta tavasz tályán előfordul, hogy lemegyek a folyóra, csónakba ülök és kerülök egyet, kettőt a vizen, csak azért, hogy köszönjek neki.
Ő mindig meghálálja a figyelmességemet.
Olykor kapok ezt-azt, néha egy frissen zöldellő faágat, egy éppen nyíló tavirózsát, talán a jégmadár tündöklő repülését a zöld lomboktól dús, partmenti víz fölött, vagy épp a fehér fűz szálló virágát amivel a tavasz takarja be a vizet, mintha bársony takarója lenne.
Ezek az ő csodái amiért érdemes meglátogatni és horgásszá válni.


Így lett a májusi harcsából januári harcsa, itt a meleg szobában a kandalló tüzében, amit a füst felkapott és elmesélt neked.
Azóta sok szép élményt és sok nagy halat ajándékozott a Tisza.
Nekem csak annyit kell adnom, hogy tisztelem és vigyázok a kandalló tüzére.
Te is vigyázz a tűzre! Álmodj, akarj álmodni és ha egyszer-egyszer kimész a folyóra, hidd el nekem az már egy beteljesült álom lesz!
Vége.
2016.