18 06. 30. A folyó hagyatéka: második fejezet

                       

                                Második fejezet: Tiszavirágzás

                                               1.

Éjfél már éppen elmúlt, mikor számba vették a zsákmányt.
 – Négy ponty, kettő süldő harcsa, három szép süllő –, vette számba – még négyóráig meg nézzük a többi varsát és utána alszunk a csónakban reggelig. Akkor indulunk mikor már kint lesznek a horgászok – mondta a fiatalabb.
 Ahogy megegyeztek, négyórakor kimentek a partra és elrejtették a halakat oda a vízbe ahová szokták. A rabsic szerszámokat pedig az aljnövényzet alá, majd elaludtak. Néhány varsát bent hagytak a vízben a sekélyes, partmenti sodrásban. Úgy tervezték, majd holnap éjjel felszedik, mert hétvégére több megrendelésük is van. Látszott amint a leszúró karóik ott remegtek a sodrásban pár centire a víz felett, a parti növényzet alatt rejtve. Úgy tűnt nem láthatja senki.

A két férfi diszkréten fürkészett a piacon. A vörös hajú éppen egy a halasnál alkudozó középkorú nőt figyelt.
 – Mikor megy már? – dohogott a kisebbiknek.
 – Remélem hamar mert már álmos vagyok! – mondta amaz.
 – Na végre! – szisszentek szinte egyszerre mikor elment a nő.
 – Gyere beszélünk Lacival! – mondta a vörös.
– Szevasztok!  – Na mi a helyzet Gergő? – kérdezte a halas a vöröshajút.
– Kint van a vizen nyolc darab, körülbelül harminc kilónyi ponty, négy harcsa az is, legalább harminc kiló és süllő hét. – sorolta a vöröshajú.
 – Ez kevés lesz fiúk, mondtam, hogy több kell hétvégére, főleg pontyból!
– Meg lesz főnök! Még kint vannak a varsák és csak csütörtök van.
– Rendben! –, de meglegyen amit kértem mert már meg vannak a vevőim. Értve vagyok? – kérdezte a boltos.
– Rendben! – és a pénz az az amiben megegyeztünk? – kérdezte a vörös csak azért, hogy ő se maradjon le a keménykedésben.
– Igen, ha tartjátok a szavatokat, legalább tizenöt ponty.
– Ok! – mondta a Gergő nevű és kezet ráztak.
Abban az időben a hetvenes évek végén, egy halasnál a piacon nagy forgalom volt, főleg hétvégén és nemigen ellenőrizték, hogy az állami halastóból valók-e a halak. A vevők olcsóbban jutottak halhoz a halas pedig tudott zsebre dolgozni a gazdaság boltjában és még fizetést is kapott érte.
 – Hát így mentek a dolgok abban az időben. Kinek jobban, kinek kevésbé jól.

   

                                                     
 2.
Péter komótosan ballagott a poros földúton. Bő rövidnadrágját és világos vászoningét makacsul cibálta a kora júniusi meleg szél. Vékony lábszára úgy fityegett a gumicsizmában mintha nem ott lenne a helye, de a mellét kinyomta a vödröt és a horgászbotot vidáman lóbálta  s büszkén, kedves mosollyal ment kamaszodó alakja tovább. Hősünk, Széles Péter, már tizennégy éves és önállóan jár horgászni az öreg bányatóhoz, igaz csak pontyozni, de azt elég nagy sikerrel. Két barátja, Jani és Robi, gyakran elkísérik egy kis délutáni pecára, ugyanis Peti, sikeresen megfertőzte őket a horgászat gyógyíthatatlan vírusával. Ő tanította, szerettette meg velük, ezt a jogosan szépnek nevezett időtőtöltést.
Szülei pedig megbíznak benne, mert fegyelmezett és szinte felnőt.
 – Jót tett neki Sanyi bácsi, de valamiért jobban szeret a vízre járni mint velünk túrázni. Ugye Kata? Nem értem miért van ez így, de, ha ez neki megfelelő akkor én nem bánom – szokta nyugtatgatni magát  Széles Béla, Péter édesapja. Ilyenkor mindig megegyeznek feleségével, abban, hogy hagyni kell a fiút hagy csinálja azt ami neki a legjobb és amit élvez.
 – Amíg a tanulmányaival nincs semmi baj – szokta mondogatni Szélesné Kata az édesanyja. Azzal viszont semmi baj nincs, mert jól tanul és ha megakadna a tanulásban, Sándor mindig segít. Így Péter sok időt tud tölteni a Tiszán. Csak az a nagy szívfájdalma, hogy júniusban még soha sem tudott  kimenni. Egyedül még nem mehet, Sanyi bácsi pedig ilyenkor érettségiztet a gimnáziumban.
 – Pedig de jó lenne! – szokta mondogatni öreg barátjának. Mert már sokat hallott a tiszavirágzásról, de még nem látta. Barátja meg is ígéri minden évben, és mikor közeledik a június mindig csalódnak mind a ketten, mert az igazgató nem engedi el, amit azzal indokol; hogy most van az érettségi hajrája és nincs elég pedagógus.
 – Na bumm és akkor mi van!? – makacskodik Péter. – Akkor már soha nem láthatom a tiszavirágzást? – dohog ilyenkor. Azt azért elkell mondani, hogy Péter, habár jó fiú, de a természete az elég makacs, szereti keresztül vinni amit eltervezett.
 Ebben az esetben viszont, hiába makacs és céltudatos, mint általában lenni szokott, itt a természet naptárával kell megküzdeni, mert a kérészek kikelése, felszínre kerülése az júniusban, nagyjából a nyári napforduló idejére esik. Ez a rovarok násztánca, ami néhány nap az egész, és ráadásul ezek a pimasz rovarok csak délután és melegben aktívak, tehát nagyon be van határolva az időpont. Most viszont úgy néz ki a dolog, hogy minden összejön. A hírek napok óta megerősítik: repül a bogár, ahogy mondani szokták. Sándor pedig talált egy helyettest is. Egy kolléga vállalta, hogy bemegy helyette, ugyanis tavasszal szívességet tett neki, mikor annak a felesége gyermeket szült. Így hát holnap délben indulnak, éjjelre pedig kint maradnak harcsázni. Péter most ebből a neves alkalomból megy kárászt fogni a sóderbányához, mert szerinte: ezt szereti a harcsa a legjobban. Az igaz, hogy eddig még Sándornak nem volt alkalma kivinni harcsázni, de a fiú ennek ellenére felkészült és szinte mindent tud erről a titokzatos halról és életéről, szokásairól.                                                                     

                                                         3.

Sándor és Péter egyforma lelkesedéssel pakoltak az autóba, szinte szó nélkül. Mindkettő éppen elvolt foglalva saját álmaival, vágyaival, vagy terveivel amiről külön-külön megvoltak győződve, hogy  anélkül nem tudna előrébb jutni a világ, ami bizonyos esetekben így is van, de a harcsa fogás tekintetében sajnos bele tud szólni maga a harcsa is.
Ezt a képet figyelte a két szülő, Kata és Béla, bizony nem a legillendőbb módon: az ablakból a függöny mögül.
 – Figyeld őket, olyanok mint két gyerek!–, mondta Béla és egy büszke mosoly látszott az arcán, de ha akadt volna olyan aki jobban megfigyeli az láhatott volna rajta némi meghatottságot is.
 Kata is csak mosolygott és hozzá tette: – igazad van, tényleg olyanok, de csak azért, mert mind a ketten álmodozók, ami tudom hogy egyáltalán nem baj.
 – Persze hogy nem baj én örülök neki és már tudom, hogy miért nem járt Peti velünk túrázni – mondta Béla, szinte csak magának.
 – Te mire gondolsz Béla, miért?
 – Én úgy hiszem azért, mert mi  csak a mozgás a levegő és a szabadság, egyszóval a heti stressz levezetése miatt járunk, míg ő és Sándor, ők ketten mást is látnak, mást is éreznek. Nézd Pétert mosolyog, de nem beszélgetnek és Sándor is egy másik világban van. Ők már a vízen vannak és már látják a tiszavirágzást, vagy mást.
Valóban így volt, ahogy Péter apja látta.
 – Ezért gondolom, hogy jobbat és többet tettünk a fiunkért  azzal, hogy inkább Sándorral engedtük –, mondta Béla meggyőződéssel, amit viszont már nem mondott ki az az, hogy látja azt is ahogy fia  céltudatossá, önállóvá vált.
 Igaz kissé álmodozó, de szerintem aki álmodozó az hisz, annak van hite és akinek hite van az őszinte, mert őszintén tud hinni s abban az emberben bízni is lehet. – gondolta helyesen.
Valóban úgy volt ahogy az apa látta, mert Péter már a vízen volt Sanyi  bácsival egy csónakban és a tiszavirágzásban gyönyörködtek.
 A fiú sokat hallott erről a csodáról, barátjától és sokat is olvasott, így már csak azt kellett néznie, hogy amit megtanult az mindenben egyezik-e a leírtakkal. Pakolás közben ábrándozott egy kicsit, gondolta a türelmetlensége talán így alább hagy.
 – Sanyi bácsi, már látok egyet! – kiáltott – és még egy. Ó de gyorsan jönnek, nézze Sanyibá’! Rengeteg alig tíz perc alatt! – lelkesedett.
 Sanyi bácsi csak mosolygott ezen a lelkesedésen.
 – Milyen szépek, nem is szépek, hanem gyönyörűek. Félelmetes, mennyi, rengeteg rovar és mégis szép – állapította meg Péter kicsit párás szemmel, ami a boldogságtól és a csoda látásától volt nedves. Ekkor egy távoli hang ütötte meg a fülét.
 – Nagyon vigyázz magadra és hallgass mindenben  Sanyi bácsira! – hallotta édesanyja örökké aggódó hangját, épen úgy mint kiskorában. Felébredve álmaiból csak ennyit tudott mondani: – megígérem és megölelte az anyját közben lopva megtörölte a szemét.
 – Indulhatunk? – kérdezte Sándor.
 – Igen! – mondta Péter kissé még kábultan az iménti álmodozás után.

                                                          4.
 Alig múlt el dél, mikor kiértek a kikötőbe. Ahogy Péter végignézett a parton, megdöbbent a sok horgász láttán. Néhányat már ismert, találkozott velük, de így együtt a kikötőben még nem látta őket.
 Tényleg nagy dolog lehet ez a tiszavirágzás, ha ennyi horgász megy ki a vízre  – gondolta.
 – Most mentek a vízre, vagy már megjöttetek? – kérdezte Sándor az ismerős horgászokat.
 – Most indulunk – válaszolták.
 – Mit mondanak? – jött az ilyenkor szokásos horgászkérdés.
 – Tegnap három óra után indult meg a rajzás, annyi bogár volt, hogy a vizet is alig lehetett látni – mondták.
 – Szevasztok! – jöttek közelebb az ismerős horgászok. Pétert is kézfogással üdvözölték.
 – Na fiú most megfoghatod az életed legnagyobb harcsáját! –, bíztatták – azt mondják, éjjel rengeteg felszíni rablás van.
 – Úgy jöttünk, hogy maradunk éjjelre – mondta Sándor.
 – Ha most megfogom az életem harcsáját akkor utána mit csinálok? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést  Péter. – Akkor inkább nem kell a nagy harcsa! – válaszolta meg, ő maga. – Ez a beszéd fiam, nagy horgász vagy már most, a tanár úr büszke lehet rád!
 – Az is vagyok, elhiheted Pista – szólt közbe Sándor.
                                               
Sándor nagyon büszke arra, hogy Péterrel horgászhat, igen: ő büszke rá! Persze, Péter is biztos büszke öreg barátjára, de az természetes dolog, hisz a tanítvány többnyire büszke a mesterére, de mi a helyzet Sándorral, ő valyon miért büszke?

Nagyon szeret Péterrel, pecázni, ezt eddig csak magának vallotta be, de szeretné megmondani a fiúnak is, végtére is az ilyen megvallott figyelmességek Jól esnek a másiknak, ami Péter esetében pont aktuális, lévén, hogy kamasz; de pont ezért kicsit kényes dolog ilyet mondani, mert könnyen fejébe szállhat a dicséret, pontosan azért, mert kamasz.
 Akkor figyelt fel a Péterben rejlő adottságokra, mikor egyszer azon kapta magát, hogy figyeli miket mond, magyaráz bizonyos horgász módszerekről, illetve mikor, és szinte tudományosan előadta, hol kell, melyik szakaszon érdemes pontyozni. ő bevallása szerint ezt onnan tudja hogy utána olvasott. A meglepő az volt számára ahogy előadta, amilyen élvezettel, szinte látta maga előtt Sándor a vizet a partot és ez teljesen magával ragadta. Ekkor volt Péter tizenkét éves. Mára már Sándor, sokszor kikéri a véleményét és élvezi azt a felkészültséget, kisugárzást, amit a fiú áraszt magából.
Ezt a megfigyelését elmondta a szülőknek is: nekik úgy mondta, hogy Péter álmodozó, viszont az álmai, ha elmondja; azok magával ragadóak. Ettől a szülők megijedtek, mert nem tudták elképzelni, hogy lehet ezt egy kamaszodó fiúban kezelni. Sándor mint olyan pedagógus aki maga is sok ilyen és ilyen korú fiatallal találkozik. Megnyugtatta a szülőket és vállalta Péter ezirányú nevelését.
 –Rendben van, de mi lesz majd pályaválasztáskor? – aggályoskodott Béla.
 – Azt sajnos nem tudom –, válaszolta Sándor – de véleményem szerint ilyen irányban kell keresgetni a szakmákat!
 – Mégis milyen pályák ezek? – kérdezte most Kata.
 – Mindenképpen humán terület: pedagógia, művészet, habár a pedagógia neki szerintem kevés mert rengeteg szellemi energia van benne, de ezzel ellehetne kezdeni és időt is tudna vele nyerni. Ugye kezdődik a négy év gimnázium, közben megláthatnánk milyen művészeti irányba tudna elmozdulni, ha egyáltalán lesz ilyen érdeklődésé.
 – Művészet? – ijedt meg az apa, aki könyvelő és művészettel csak múzeumban találkozik. A művészekről pedig úgy gondolja, azok már kihaltak, mert a mai kortársnak nevezetteket nem is ismeri.
 Sándor már érezte hogy ez a srác, ha ügyesen terelgetik egy nagy álmodozó, mesemondó, vagy tanító lehet.
 Egy igazi önkifejező, ahogy ő nevezte – ezt persze csak magában gondolta. Béla, joggal ijedt meg, mert valljuk be, egy egyszerű élethez szokott ember nem igazán tudna mit kezdeni egy művészpalántával. Ma már vannak lehetőségek de akkortályt nem igen volt sok segítsége egy ilyen gondolkodású fiatalnak, hacsak nem olyan körökben mozgott a családja.

                                                          5.   

A motor reménykeltően felberregett és megindult a Tiszán. Makacsul gyűrte maga alá a vizet a hullámokat a part árnyait. Hangja bekiabálta mindkét partot s közölte mindenkivel hogy jövök és hozom a barátaimat is, hát mutasd magad te Tisza!
 Péter nagyon izgatott volt, nézte az óráját; kettő elmúlt.
 – Merre megyünk Sanyibá’? – kérdezte hangosan, túlkiabálva a motor hangját.
 – Ide nem messzire – jött a rövid válasz.
Egy kicsit később Péter felkiáltott.
 – Sanyi bácsi, láttam valamit!
 Az öreg lelassította a motort.
 – Mit láttál?
 – Nem tudom, valami lassú volt..., rovart... amott az árnyékban – tűnődött egy pillanatig.
A motor leállt és a két ember figyelt.
 – Á semmi! – mondta a fiú.
 – De! – kiáltott egy kurtát Sándor.
Péter ismét odanézett, de az árnyaktól nem látott semmit.
 – Nem látod fiam, ott abban a kis öbölben? Péter nézte, de ekkor már tíznél is több rovar szelte a víz hátát. Igyekeztek a part irányába. – Nézze Sanyibá’, ott repülnek a hímek!
 – Ezt meg Honnét veszed, hogy hímek?
 – Csak onnét, hogy a part felöl jönnek és tudom hogy a hímek, vagyis a szubimágók, á mindegy, ott szabadulnak meg az álcájuktól majd attól kezdve lesznek ivarképesek, imágók – hadarta az izgatottságtól túlpörögve.
 – Az anyját! Ezt jól elmondtad – hőkölt hátra Sándor.
Percek alatt közel száz élénk sárga, hosszú, villásfarkú állatka lepte el a kis öblöt és most már a hátuk mögött az egész folyót is. Nem telt el még húsz perc, á dehogy telt el és már a körülbelül ötven-százezres telep, igen jól látják a számokat; ötven-százezer, ilyen telepek voltak akkortályt a tiszán és nem egy. Szóval hőseink ilyen tömegben kellett, hogy gyönyörködjenek.
 – Sanyibácsi ez gyönyörű! – hüppögött meghatottan.
A vizet már szinte nem látták, pont úgy ahogy Péter megálmodta. A hímek  csoportokba verődve szerették a lány társukat, néhol tízes csoport is ostromolta a gyönyörű, élénksárga ruhába öltözött rovart. Hosszú villás farkuk, még kecsesebbé tette őket és az alkalmat. A két alak csak ült a csónakban szótlanul és gyönyörködött a látványban. Közben észre sem vették hogy mind a ketten könnyezve nézik a csodát. Előttük a vízen rakták le utódiakat és mintha könyörögtek volna az életért, úgy vergődtek. Közben kiszenvedték felszíni rövid  életüket.
Majd egy idő elteltével: nem tudták volna megmondani ők ketten, hogy meddig nézték a rovarok nászát, de lehetett akár két óra is, az eddig oly aktív szerelem alább hagyott és a lassan mozgó kis életeket elkezdte magával vinni a folyó.
 – Ez néhány percnek, órának látszik nekünk, de nekik: ez a néhány perc, óra az élet és az örökkévalóság – jegyezte meg Péter bölcsen.
 – Ezt szépen mondtad fiam.
A víz ekkor már forrt a sok éhes haltól, mert mindenki szeretett volna rész kapni a pusztuló kérészekből. Ők már elvégezték a természet által rájuk rótt feladatot és, ha nem is boldogan, de készségesen áldozták fel testüket a jövő nemzedék oltárán.
 – Sanyi Bácsi! –, szólította meg ekkor a fiú a barátját – Tudta azt hogy miért repülnek  ezek a rovarok a folyással szemben és miért ott rakják le a petéket?
 – Megvallom neked őszintén, hogy eddig azt sem vettem észre, hogy felfelé repülnek.
 – Pedig bizony repülnek, nézze csak ott: repül, repül és most ért le a vízre. Itt fogja lerakni a petéit. Ezt úgy nevezik, hogy kompenzációs repülés.
 – Na ezt sem hallottam még soha – vallotta be Sándor őszintén – és ez a kompenzációs repülés mire való? – kérdezte.
 – A kérész mikor feljön a felszínre –, oktatott Péter okosan – ott leveti álcáját, ekkor válik tiszavirággá ahogy mi nevezzük, namost, ha megfigyeljük, amit most megtehetünk; akkor láthatjuk, hogy valamennyit repül felfelé, majd a levegőben megtermékenyítik egymást. Tetszik látni? Ott; és most leszáll. Most megtörtént a párosodás. Ekkor már a megtermékenyített petéket rakja a vízbe. Persze rengeteg rovar és pete pusztul el. 
Sándor csak pislogott, mert ekkora felkészültségre még ő sem számított.
  – Na már most –, folytatta a vizek tudósa – ha annyit repül a rovar folyással szemben, hogy a petéi oda kerüljenek vissza ahol ö volt lárva, vagy ha így jobban tetszik ahol ő született, akkor ott fogja lerakni őket; annyival feljebb, és a peték magatehetetlenül annyit úsznak vissza, hogy ugyan oda kerüljenek ahol az édesanyjuk született. Ez hát a kompenzációs repülés – fejezte be Péter a mondandóját.
 – Ez tényleg igy van?
 – Ez így ahogy mondom, de még az hozzá tartozik, hogy ezek a peték hogyan táplálkoznak a fenéken, az is egy érdekes történet?
 – és  ők hogyan táplálkoznak, tanult kollégám?
 – Ők sehogy, csak felélik a pete burkot, viszont így néhány hónap alatt lárvává válnak és ebben az állapotukban már egy kicsit érdekes a táplálkozásuk. – Te Péter ne csigázz már –, vált türelmetlenné Sándor – mond már mi történik!?
 – Folytatom, tehát azt írja a szakirodalom, hogy van amelyik lárva ásni tud mert vannak erre alkalmas kezdetleges lábaik és ezekkel beássák magukat az iszapba. Ott aztán a hordalék által lerakott szerves anyagot fogyasztják. Ez az egyik lárva típus. A másik ami nekem jobban tetszik: úgy működik, hogy a lárvatest hasonló mint egy búgócsiga.
 – Mi, búgócsiga? – lepődött meg Sándor.
 – Igen és ez a lárva pörgő mozgással behatol a fenék iszapjába ahol így keletkezik egy lyuk, de ez a lyuk; aminek a végén a mi kis túlélőnk van az úgy helyezkedik el, hogy szemben van a folyás iránnyal. Így a szerves hordalék bele kerül a kis kráterbe, amit a kérész elfogyaszt. Ekképpen éldegélnek ezek a Tisza csodái éveken át a fenékben. Majd mikor kikelnek akkor néhány órát élnek, de csak azért, hogy fenn maradjanak és mi láthassuk – tette hozzá egy nagyot sóhajtva.   
 – Te egy professzor vagy azt remélem tudod?
 – Dehogy is Sanyi bácsi, csak egy kicsit utána olvastam – jegyezte meg.

A halak még a bőséges felszínt lakmározták, mikor a két horgász elindult éjszakai horgász helyet keresni. Néhány elpusztult rovart begyűjtöttek éjszakára, mondván, hogy majd az úszós szereléken jó lesz. Ma már elképzelhetetlen az, hogy az elpusztult rovarokból valaki gyűjthessen csalinak, vagy bármi célból, hiszen a csökkenő állomány miatt fokozottan védett a rovar minden formája.
Sándor még mindig elképedve gondolt vissza a fiú monológjára és  megfogadta magának, hogy ezt a kincset nem fogja elveszíteni ebből a fiúból olyan embert nevel aki sokat fog letenni a természet és védelme oltárán.

                                                           6.

Egy jó kis helyet találtak nem messze attól az öböltől a hol a tiszavirágzást nézték.
 – Szerintem itt jó lesz éjszakára; kiváló a part széle, jó szakadós, gyökeres és azonkívül könnyen kitudunk menni a partra, ha szükséges –, állította fel a tervet Sándor – most pedig javaslom, hogy menjünk ki és vacsora gyanánt süssünk szalonnás tojást hagymával, attól erősek leszünk egész éjszaka.
 – Ez jó ötlet Sanyi bácsi, mert már éhes vagyok – mondta Péter korgó gyomorral.
Rögtönöztek a parton egy hevenyészett kis asztalt és kirakodtak minden finomságot, ami a sütéshez szükséges volt.
 – No lássunk hozzá! – parancsolta az öreg.
 – Felhozom a serpenyőt és a gázt a csónakból – mondta Péter és már ugrott is.
 Sándor mindig tartott a csónak orrában egy kis háztartást’, ahogy ő  nevezte. A hagyma pucolást már erőssen korgó gyomorral végezte s közben Péter, délutáni előadására gondolt. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, amit a szülők kértek tőle.
A kifejezőkészsége az jó, magával tud vinni a gondolataiba és felkészült – vette számba a tényeket magában.
Ezt megkell beszélni vele is, mert lehet hogy neki más tervei vannak, erről még nem mondott semmit – gondolta végig.
A bőséges hagymástojás elfogyott és közben jót beszélgettek, illetve tartottak rövid élménybeszámolót egymásnak, ami, ha elképzeljük igen viccesre sikerült hiszen ők ketten egyműsort láttak a Tiszán s kacagva kapkodták egymás szájából a mondatokat.
Minden esetre nagyon élvezték s közben jókat nevettek.
A csónak lágyan ringott a vízen mintha tudná hogy két boldog embert kell kényeztessen, ily módon.
 – Még csak most kezd alkonyodni Sanyi bácsi, mit szólna, ha süllőre is megpróbálnám.
 – jó próbáld, de én már csak harcsára dobok egy úszót, mert utána nem férünk a botoktól.
Sándor az úszós szerelékét becélozta a part szélénél egy tuskó mellé és elnyújtózva várta az éjszakai harcsákat. Titokban reménykedett, hogy talán Péter fog éjjel egy szép harcsát. Nem sokat kellett várni.
 A fiú nagyot ugrott és felkapta a botot.
 – Sanyibá’ megvan!
 – Csak  tekerd, mert elég akadós itt a part széle! – javasolta Sándor higgadtan. Péter, egy néhány tekerés után szép acélkék süllőt vezetett a merítőbe.
 – Na ez szép süllő fiam; ez igen! – dicsérte Sándor.
 – Mennyi lehet? – türelmetlenkedte Péter.
 Az öreg mustrálgatta, majd, megállapította – körülbelül négy-öt kiló – és széles büszke mosoly látszott az arcán.
 – Hű! De szép kékes ezüstös szine van – dicsérte Péter.
 – Minél nagyobb annál kékesebb a szine a süllőnek – tanította  Pétert az öreg.
 – És a fogas az milyen, vagy az csak a Balatonban van? – kérdezte lelkesen Péter. Sándor elmosolyodott amitől Péter kissé megijedt.
 – Mi a baj, mit  mondtam rosszul? – kérdezte ilyedten Peti.
 – Semmit, vagyis nem te mondod rosszul, hanem a média.
 – És nem így van? Ezt nem értem! – mondta a kis tudós.
 –  Azt ugye tudod: a törököket több mint százötven évig láttuk vendégül?
 – Igen – válaszolt Péter , mosolyogva.
 – Sok szokást, ételt, elnevezést vettünk át ez idő alatt tőlük, ami a  mai napig megtalálható kultúránkban és nyelvünkben. A korabeli írott feljegyzésekből derült ki, hogy ami nekünk eredetileg fogas volt: mert mi így neveztük ezt a méltán nemes halat, az a Török hódítóinknak, vendégeinknek süllő volt, mikor meglátták a hállóban. Aztán később volt aki úgy emlékezett, hogy a kicsi halat nevezték csak süllőnek és a nagyot pedig fogasnak, de akadt olyan történet író, aki úgy emlékezett: a balatoni fogassüllőt nevezték a Törökök süllőnek. Innét származik hát ez a kissé kusza elnevezés – fejezte be Sándor a magyarázatát.
 – Akkor most mi a neve? – tette fel Péter jogosan a kérdést.
 – Az igazság az –, folytatta a tanár – hogy a süllőt úgy nevezik: fogassüllő; ezt a nevet az ebfogai miatt kapta, de a fiatal, kis süllőt azt inkább süllőnek nevezik, míg a nagyobbakat fogasnak, illetve fogassüllőnek. Ez a hivatalos elnevezése, de ha őszinte akarok lenni, nekem jobban tetszik a Törökös verzió.
 – Rajzosabb.
 – Tessék? – Szólalt meg Sándor.
 – Rajzosabb –, ismételte meg Péter – mármint színesebben ellehet ezt a történetet mesélni, szépen lelehet írni és közben elképzelheti az ember, miképpen halásztak a Törökök itt a Tiszán.
 – Háát igen! – lepődött meg Sándor.
  – Akkor fogtam egy nagy fogast – tette le  fiú a határozatot. A halat bilincsre fűzte és leengedte a csónak mellé a vízbe.
Mikor végzett ő is felszerelte a harcsázó botját úszósra a kárászt felfűzte a horogra majd választott egy kis  mélyedést a part szelénél s oda dobta úszóját.
A nap már épp lement a fák mögé s az árnyak –, először álmoson elnyúltak, később ők is vele mentek.
A csónakban a zajok először csendesedtek mocorgásokká, majd neszekké, később pedig végig nyúlt a csend a vén Tiszán és betakarta hangtalansággal a kis csónakot. Egy idő után csak a víz kottyanását lehetett hallani itt-ott a partszélén. Mély csönd ült a folyóra. Úgy érezhette magát az ember, mintha  nem is ugyan azon a folyón lenne mint délután. A fák sötétté váltak a partok közelebb kerültek s a csend kezdett zajokká erősödni, és úgy tűnt mintha minden hang neked szólna, csak neked.
A két ember a csónakban önkéntelenül suttogott, mintha valakit felébresztenének álmából, ha hangosabban beszélnének. Később a hold feljött az égre, bevilágítva szerényen a mindent. Úgy látszott, mintha kukucskálna és figyelné a vizet s a világot, de csak úgy, hogy ezüstös fényét finoman tudja szét fröcskölni, nehogy rajtakapják! Nehogy rajtakapják, meglássa a pirkadat, mert akkor véget ér e romantikus csillogás amit a fénypermet hint a vizekre s a világra.
 – Sanyi bácsi! –  suttogta a fiú – ha kapásom van akkor itt hogyan kell akasztani?
 – Csak nyugottan, semmi más előírása nincs  a botod rövid,  nem kell attól tartanod, hogy az ágakba beleakadsz és jó az orsó is a damil is. Ez azt jelenti hogy fékezheted bátran és arra terelheted amerre akarod, de ha nagynak találod akkor megyünk a mederbe fárasztani, mint a pontynál. Ne aggódj ez sem nehezebb mint a süllő volt, csak tovább tart.
 – Fogas.
 – Mit? – kérdezte Sándor.
 – Mondom fogas, nem pedig süllő!
 – Igen, igen fogas –, mondta Sándor egy kis mosollyal – de mivel mind a két elnevezést elfogadják így én, ha nem haragszol a saját magam által megszokott nevén nevezem. – Persze – lepődött meg a fiú a kioktatáson.
 A kamasz virtus, de jólvan ez így, igen is legyen saját véleménye és álljon is ki mellette – gondolta Sándor.

                                                         7.
 – Mikor jönnek, Sanyibá’ szerint? – suttogott már megszokásból Péter.
 – Általában éjfél után szoktak aktívak lenni, de majd meghaljuk a buffogásukat – mondta.
 – Akkor még van idő – sóhajtotta a fiú. – Van – mondta röviden amaz, majd elcsendesedtek. Talán a buffogást várták, vagy csak merengtek eljövő dolgokon: nem lehet tudni, de nyugodtak voltak és boldogok. A víz illata teljesen kitisztította a gondokat a fejükből; ezért szerettek ide járni mind ketten, ezt már régóta tudták, de ilyet senki nem mond el egy másiknak, csak megy és teszi ami jó neki. Sándor a feleségére gondolt: – hogy szeretett kijárni velem eleinte –, gondolta – a csónakból szeretett a lábával pocskolni és nagyokat tudtak beszélgetni, volt hogy a kapást is lekésték, s ezen mindig nagyot nevettek. Hány éve is? – idézte vissza az időt – Hét éve már, hogy nincs.
 Egy sikítás ébresztette fel őket a merengésből, egy oda nem illő éjjeli csúnya gyermek sikítás szerű, vékonyka hang.
 – Mi volt ez? – rémült meg a gyerek.
 – Valószínűleg vidra, szerintem verekednek, vagy egymással, vagy egy rókával – válaszolta Sándor megnyugtatóan.
 – Ez szörnyű hang –  mondta.
 – Szörnyű csak addig lehet míg nem ismered azt az állatot aki használja, ha már megismered , utána már nem olyan ilyesztő – mondta az öreg. – hanem én egy kicsit kinyújtózom és utána megnézem a csalit, mert már régóta nem mozog, lehet, hogy leakadt valamiben, vagy pedig elpusztult.
A kis mozgás felpezsdítette a vérüket és az álmosságot is kissé elűzte. Új kárászt tettek a horogra és Sándor tanácsára kétméterrel feljebb emelték a csalit, majd újra kezdtek reménykedni. Amint ismét elcsendesedett a csónak kis csapata, lehetett hallani a harcsák kezdődő éjjeli zajongását. Tik, tak, puff, buff. Jöttek a hangok innét is onnét is.
 – Ezek már a harcsák, rabolják a felszíni halakat – mutatott a vízre Sándor.
 – Milyen különös, mintha egy dalt szeretnének el tik-takkolni, játszani, de sehogyan sem sikerül. Nem is sikerülhet, hiszen nincs karmesterük! – állapította meg Péter.
 Hallgatva ezt a szép képet,  Sándorban ismét motoszkálni kezdett az a kérdés amit már meg akart kérdezni Pétertől, majd neki is bátorodott. Azzal viszont nem számolt hogy a harcsák már esetleg éhesek lehetnek és ezért korainak gondolják ezt az eszmecserét, azonkívül pedig érzik, hogy bizony hosszú is lehet egy ilyenfajta beszélgetés és így a harcsák tekintet nélkül...
 – Fiam! – kezdte olyan hangsúllyal mintha a világot szeretné megváltani, majd így folytatta – gondolkoztál már azon hogy mit szeretnél csinálni az életben: mi az ami érdekel és mi az amit szeretnél tanulni. Elárulom neked őszintén, hogy a szüleiddel mi már erről beszélgettünk, mi lenne neked a jó, tekintve, hogy szeretsz olvasni, tájékozódni és különben is mindent szeretsz megtanulni. Jó fejed van szinte mindenhez. Nos? – kérdezte újra Sándor.
 – Azt hiszem van egy-két elképzelésem de nem tudom hogyan kell megvalósítani és azt sem tudom hogy  ez hivatás-e vagy csak álom – suttogta a fiú.
 – Én azt javaslom Peti, hogy gondolj át ezzel kapcsolatban mindent és majd később vissza térünk rá. Jó lesz így ? – kérdezte.
 – igen Sanyi bácsi és köszönöm hogy szóba hozta és azt is...,

                                                           8.
– Valami rángatja a botot Sanyibá’! – kiáltott Peti rémülten. Ekkor az úszó világítós része fel bukkant a felszínre, majd ismét alá bukott, de  már az orsó fékje is panaszosan nyekegett.
 – Harcsa – mondta Sándor és keményen bevágott neki. – Oldozd el gyorsan a csónakot, mert nagynak érzem! Péter gyorsan, rutinos mozdulatokkal kioldotta a két kötelet és az evezővel, amilyen gyorsan lehetett kitolta a csónakot a  nyílt vízre. Az öreg erőltette maguk után, de kevés sikerrel. – Nem jön! – mondta panaszos nyögéssel.
 – Leakadt? – kérdezte a fiú aggódva.
 – Nem tudom lehet, de lehet, hogy ilyen nagy. A fenébe de nehéz, úgy érzem megvan nem akadt le –, nyögte Sándor –  vagy már kijött az akadóból? Kijött, most tuu...doom tekerni! Mehetünk, toljad a csónakot be a vízre.
 A fiú remegő kezekkel irányította a csónakot; nemtudta megszokni ezt a stresszt, de nem is akarta, mert jó volt, jól érezte magát tőle. A damilt néha lehetett látni ahogy átfúrta a vizet. Látszott, ahogy különböző alakzatokat rajzol a tükörbe ami sajnos nem marad meg, de azt viszont látni lehet, hogy valami nagyon küzd a zsinór másik végén. Sándor módszeresen, méterről, méterre tekeri a halat magaféle, de a hal nem ugyan azt akarja. Mondja is, hogy – ne gyere még, ha nem akarsz, majd várok egy kevest, amíg elfáradsz! Péter aggódva figyeli barátját nehogy valami baj történjen, nehogy leakadjon a hal. – Sanyibá’ megvan még? – kérdezte, de mikor kimondta már ő is hallotta, hogy hülye kérdés volt, de jött  válasz.
 – Meg van!
Lassan jött felfelé és igen fárasztó lehetett, embernek és harcsának egyaránt. A damil elkezdett pengeni mintha valaki ütné a víz alatt. Péter megis kérdezte: – mit csinál most?
 – Üti a zsinórt, rátekeredik és mikor lecsúszik róla, akkor lehet ezt látni – nyögte nehezen a szavakat Sándor. Húzta és tekerte Sándor könyörtelenül. Viszonylag könnyű dolga volt mert nem volt semmi amiben megakadhatott volna, de azért az erejét próbára tette a hal.
 – Nem sok van már! – szuszogta úgy húszperc után. Figyeld Peti merre jár és ha úgy érzed, meg vágózhatod...!
 A fiú nagyon örült ennek, de félt is. Ezt Sándor talán megérezte, mert így folytatta – segítek, hogy hogyan akazd be a vágóhorgot, ne izgulj, megtudod csinálni. Ez így volt és Sándor ezt tudta. Mikor a harcsa feljött a felszínre, persze nem önszántából és már  nem is akart vissza menni, tehát nagyon kifáradt akkor Sándor vezényelte  a fiút.
 – Most figyeld az alsó állkapcsát, ne izgulj, menni fog! Nézd ahogy forog, látod így nem tudod beleszúrni a horgot várj míg megcsillapodik és akkor erőssen, határozottan, na most figyelj..., tedd a vágót alá... és most, erőssen húzd bele a bőrébe! Nembaj lecsúszott, mégegyszer jól csinálod... és most felfelé húzd, benne van! A vágóhorog kovácsolt, edzett hegye finoman szúrta át a harcsa erős, de selymesen nyálkás bőrét, ott az alsó álkapocs alatt.
 – Várj segítek é...és húzd és most bent van! Még a farka utána siklott a testnek, ezután a hal puhán puffanva esett a csónak aljába. Néhányat még csapott farkával, testén megcsillant a hold fénypermete, a vödör és más felborított dolog csörgése elcsendesedett mintha azok is pihenni vágynának, majd a két férfi lihegve lehuppant a csónakdeszkára.
 – Ezt megcsíptük Dezső!
 – Meg bizony Oszi! – jött az akkoriban elengedhetetlen poén.
 – Sanyi bátyám,  ez nagyon hal! – buggyant ki Petiből kicsit furcsán a csodálkozás.
 – Ez tényleg nagyon hal – ismételte meg Sándor is a megállapítást.
 – Mekkora lehet? – talán kérdezte, talán csak mondta a fiú.
 Az öreg bekapcsolta a lámpáját és elkezdte saccolni.
 – Hát szerintem az ülésdeszka az körülbelül egy, egy húsz..., az szerintem harminc kiló körül lehet, de nekem teljesen mindegy Péter, ezt hidd el, mert amilyen élményt tud nyújtani egy ilyen harc azt nem lehet sem súlyban, sem pénzben mérni. Különben sajnálom, hogy nem te fogtad, mert szerettem volna, ha ez a te élményed.
 – Sanyi bácsi, bevallom őszintén, hogy ez az én élményem is volt. Higgye el ez így volt jó. Én megvágóztam, Sanyibácsi pedig megfogta.
 – Büszke vagyok rád fiam!

                                                        9.
 – Miért mondja ezt Sanyi bácsi? – Mert ilyen vagy – mondta kurtán az öreg.
 Később, nyolc óra körül a harcsát kivitték a közeli éterembe. Péter meg is kérdezte, hogy miért nem engedik vissza?
 – Azért mert sokba kerül itt horgászni és a csónakmotort is ki kellene cserélni. Lassan te is vezetheted és nem akarom, hogy az öreg motorral kínlódj.
Amikor lemérték a mérleg huszonötkiló és hetvenöt dekát mutatott. Az ezért járó pénzt ketté osztották.
 – Ezt miért kapom?
 – Ez az én ballagási ajándékom. Péter nagyon örült, no nem a pénznek, de annak is, hanem az elismerésnek, hogy neki is volt része valami nagy és férfias dologban.
 – Megszeretnéd próbálni? – kérdezte Sándor ahogy leértek a csónakhoz.
 – Nem is tudom – kérette magát Peti.
 – Ülj a motorhoz nyugodtan – nyugtatta az öreg.
Péter odament és ahogy már oly sokszor látta, hirtelen mozdulattal berántotta a motort, az engedelmesen felzúgott, mintha mindig ez a fiú lett volna a gazdája és büszkén meglódította az öreg csónakot.
 – Jó reggelt fiúk! –, köszönt Sándor két szembe jövő horgásznak – volt valami az éjjel? – kérdezte.
 – Igen! Egy tíz körüli harcsa – mondta a vörös hajú.
 – Az étterembe viszitek ti is? – kérdezte.
 – Ne...em, mert kell otthonra anyum paprikást akar főzni – jött a bizonytalan hangú válasz.
 – Na szevasztok Gergő! – és Sándor hümmögött, közben szótlanul figyelte a vizet. Péter látta, hogy barátját valami nem hagyja nyugodni és kis idő múlva megkérdezte – Kik voltak ezek?
 – Hogy, mi? – Ébredt fel.
 – Ezek kik voltak?
 – ja, senki illetve Faragó Gergő, meg valami Józsi a barátja.
 – Mi a baj Sanyibá’?
 – Semmi, csak elgondolkodtam. Valyon miért voltak olyan furcsák? – Mire gondol?
 – Hát arra, hogy ez a faragó család elég szegény és hogyis mondjam..., hát nem igen van pénzük. Akkor meg miért nem adták el a halat?
 – Mert az anyukája meg akarja főzni – magyarázta Péter.
 – Aha, biztos azért – motyogta még mindig elgondolkodva. Na keressünk egy jó kis helyet – kapott lendületre.
Egy jó kis árnyas füves horgászhelyre telepedtek.
 – Itt még szundíthatunk is, délután pedig megnézzük ezeket a bogarakat ismét – mondta Sándor.
 A botokat elkészítették és eltervezték, ha majd felébrednek megpróbálnak süllőzni.
A fűben békésen elhevertek s Péter csakhamar elaludt. Sándor még sokáig tépelődött a két fiún. Eszébe jutott milyen viharosan hagyta ott Gergő az iskolát az édesapja jött be veszekedve. Sándor megvolt győződve hogy ittas is volt; követelte a fiú kiíratását a suliból. Azzal indokolta, hogy dolgozni kell mennie mert itt így nem lehet megélni. Emlékezett, hogy Gergőre elég sok magaviseleti panasz volt, de az esze megvolt a tanuláshoz. A tanárikarban mindenki tudta, hogy a család igen feszült életet él, ami többnyire az alkoholnak tudható be. Így nem büntették a fiút, ha nem volt nagyon muszály.
Egy kakukk épp rázendített a saját  nótályára. Sándor nagyot szippantott az édes nyári levegőből s csendben elszundított. Az álom elején még látta a tiszavirágzást és mintha Péter is mondott volna valamit, de utána semmit nem látott és az is lehet, hogy elaludt.

Folytatjuk a harmadik fejezettel!!!