Nyár

                   Egy régi történet

                                             1.
Vén volt már a nyár, s a forróság köntösét panyókára vetve viselte az augusztus, és még így is nehéz volt elviselni a meleget. Három ember ült a ligetes folyóparton és a csodára vártak. Néhány bögölylégy szemtelenül zaklatta révedezésüket: harapta mesztelen hátukat.
 – Az anyját! – ettől még a szúnyogok is kedvesebbek – állapította meg egyikük, mindeközben bágyadtan hunyorogtak a vízre és a botokra. Néha elbóbiskolt némelyik, de csak néhány pillanatra. Őt szívesen segítették a legyek s a szúnyogok az ébren  maradásban. Amott szitakötők szelték a levegőt, olyan akrobatikus szépséggel mint egy sportrepülő: száguldva döngtek tova és néha, meg-meg állva pihentek egy botspiccen, vagy egy forró kövön; ilyenkor szuszogni látszottak, hogy az ember szinte velük lihegett.
 Lustán és zölden kúszott, hömpölygött előttük az olykor szőke és vad folyó, mintha őt is fárasztaná a kánikula. Néha meg-meg kottyant a part egy szellő keltette finom hullámtól; kissé megriadt, majd álmosan tova sompolygott. Lent a kottyanásnál  egy jégmadár akarta megzavarni rohanásával, de ő csak szundikált és nem törődött a madár tündérszépségével.
A három ember valóban csodára várt már tegnap óta: várták, hogy a Tisza megalyándékozza türelmüket. A csónakban amivel jöttek: ajándékba egy félzsák kukoricát is hoztak, mit oda is adtak, mind egy szemig. Még váratott a csodára egy kicsit, majd egyszeriben megnyilt a víz és a boton az orsó panaszosan nyekegni kezdett.
 – Na megjöttek végre! – Ugrott fel egyikük...,
 de ez a történet nem is itt kezdődik igazán, hanem néhány héttel korábban.
                                                           2.
 – Kéthete történhetett?
 Egy fiatal utcában, fiatal házak között, fiatal családok, mindegyikben gyermekek, olyan egyformán kicsik mint ahogy a fiatal házasoknál lenni szokott s szinte egyidősek voltak a szüleik és egyidősek a gyerekek. Az utca házai is majdnem egyidősek, talán ha kétéves a legidősebb ház. Tehát, új volt az utca és a fiataloknak talán az élet is.
Békés nyári éjszaka volt a maradék halászlé már felakasztva lógott a vén diófán. Ott a tűz körül a társaság békésen sörözgetett. Az aprónép elpihent, s az udvart finom nyáresti csönd borította be.
Jóllakott elégedettséggel dicsérték a vacsorát a vendégek, és szerették volna megtudni főleg a férfiak, hogy: –  hogyan lehet ilyen finom halászlét főzni. Zotyó’ a szomszéd, aki a főzést elkövette; szerényen, mosolyogva mondta, hogy ezt a Tisza tanítja és csak az tud ilyet főzni, akit érdemesnek talál rá s megtanítja; és ha megtanulta, akkor angyallá nevezi ki. Nevettek ezen a tréfán..., de ő nem. Majd kisvártatva elcsendesedett a nevetés: vártak...!
 – Nem viccelek! – mondta ő s ettől kezdve egy pisszenés sem esett. Várták a folytatást és elkezdte. Egy-egy apróbb mosoly azért még esett  titokban a szájak szegletében, vagy az is lehet, hogy a tűz fénye játszott az arcok árnyaival, de akár mi is volt, ezeket elvitte a mesélő a jelenből oda a folyóra.
Ahogy hallgatták az egyik szomszédnak felsejlett, hogy már hallott erről a folyóról, nagyapjától. Már akkor is áhítattal hallgatta a meseszép történeteket nagy halairól, gyönyörű vizéről, buja, dús partjáról, arról, hogy majd csacsi vontatta kicsi szekérrel mennek oda, de még gyermek volt, így hát azt hitte ez is mese, és ahogy nőt el is feledte. Most viszont felnőt fejjel újra előtörtek benne ezek a rég elfeledett emlékek, és kezdte átélni megint azt amit akkor érzett, mikor gyermek volt. Az el-el lobbanó tűz körül mindenki feszülten hallgatta a kalandokat és olykor lopva megkönnyebbültek, ha a horgász győzött.
 – Mint a gyerekek –  gondolta a mesélő és mosolygott, majd egy kicsit színesebbre is vette a történetet.
 Nagyon élvezték s mikor búcsúztak hajnalban, mindenki egyhangúan megállapította, hogy ez igazán szép este volt, de azt nem tudták, hogy ezt is a Tisza adta nekik és azért adta, mert hittek benne:
 –  Pedig még nem is ismerték.
Másnap a két férfi megkereste a horgászszomszédot és megkérdezték: nem mennének el együtt oda, amiről mesélt? Így esett azon a meleg augusztusi délelőttön, hogy három család két-két gyerkőccel, no és két kutyával egy dalmata, ő volt piff  és egy pulival, aki pamacs névre halgatott, elindultak egy bérelt nyaralóba, hogy azon a héten megismerjék a Tiszát. Köztük voltam jó magam is és olykor, ha felidézem, büszke vagyok arra, hogy velük ismertem meg: azokkal kikkel együtt éltem akkor, élek még ma is és még mindig ugyanabban az utcában, de hogy folytassam; mi azt mondtuk, hogy a gyerekeknek milyen jó móka lesz majd ott, de magában mindegyikünk tudta, erre nekünk van szükségünk, és azért gondoltuk így, mert ott a vén diófa alatt  átélhettük újra azt, hogy milyen érzés gyermeknek lenni és újra hinni.
                                                           3.
A hat gyermek és a két kutya, hamar birtokba vette a nyaralót, ami máskor békésebb vendégekhez szokott. Néhány perc alatt belakták az udvart és a házat. Sajnos úgy tűnt, nincs az udvarnak élővilága, de hamar rájöttünk hogy van, csak a madarak gyíkok rágcsálók, no és a két kutya: jobbnak látták, ha hanyatt homlok menekülnek az újdonsült tulajdonos csemeték elől. A kis felfedezők a fészerben találtak többek között: egy darts-ot, egy ping pong asztalt, két labdát, néhány kerti szerszámot, motoros fűnyírót és egy vízibiciklit. Mindezt körülbelül tíz- tizenöt perc leforgása alatt. Egyszóval mindenkinek tetszett ez a vállalati nyaraló. Életünk párjai pedig annak különösen örültek, hogy aznap és másnap mi főzzük az ebédet, és ha fognánk halat akkor annak a főzését is mi vállaltuk. Ezért hát volt indokunk a pecázásra. Csak azt nem tudtuk, hogy tudnánk a lányokat lerázni, mert hiszen mi éjszakára szerettünk volna menni!
 – Mikor megyünk a Tiszára és mivel? – kérdeztük barátunkat vacsora után.
 – Van lent egy csónak a Tisza-tavon nem messze, és a motor, itt van a szomszédban, lehoztuk még tegnap. Holnap ebéd után, ha elkészítettünk mindent a lányoknak, akkor mehetünk. Mindezt úgy mondta, hogy még a szúnyogok se halhassák, csak mi.
 – ők nem jönnek? – Jött a halk kérdés.
 – Úgy tudják sok a szúnyog és az egér – suttogta sejtelmesen.
 – okos, nagyon okos! – ismertük el.
 – Ezt is a Tisza tanítja – mondta.
Tehát: ügyesen ki volt ez találva
Az éjjel olyan volt mint minden gyermek életében egy ilyen éjszaka: lázban égtünk. Sokáig terveztük a túrát, kérdezgettük barátunkat, mi lesz, hogy lesz? Megittunk néhány áldomást az útra, persze kisüstös pálinkából, majd lefeküdtünk és nem tudtunk aludni az izgalomtól.
Délre végeztünk mindennel a gyerekeket sikeresen leharcoltuk. Voltunk vízibiciklizni és kishalakt fogni a horgászatra.
A lányok aznapra és holnapra megszerveztek egy akadályversenyt a kölyköknek, amiért akkor is és még most is nagyon hálásak vagyunk. Az volt a terv: hogy maratoni akadályverseny lesz, az aznapi jutalom pedig estére nyársalás és mesemondás. Így a süvölvények is lázban égtek. Persze a fiúk szerettek volna jönni, de rájöttek mert elmagyaráztuk, hogy a lányokra nekik kell vigyázni és így férfias büszkeséggel engedtek utunkra.
A csónakot felszereltük mindennel ami kellett egy huszonnégy órás pecához, majd kicsattanó türelmetlenséggel megindultunk a folyó felé.
                                                          4.
Ezt az érzést és maga a látványt ugyan nehéz leírni, de mégis megpróbálom hisz ezen élmény volt az ami nagyban befojásolta későbbi szeretetemet a Tiszához.
Az öreg csónakmotor reményektől telve, fiatalos lendülettel tolta maga elött a kis ladikot. Közben távolodott a part és mind jobban kerített hatalmába a Tisza-tó. A szívem a torkomban dobogott és nem tudom, mi volt furcsább: a csónak ringása, a talaj hiánya, vagy pedig a kiszolgáltatottság érzése? Mert aki még ezidáig nem volt olyan helyzetben ahol azt érezte nincs körülötte civilizáció, az az ember még nem ismeri ezt az érzést.
Ahogy távolodtunk a parttól ez a furcsa szorongató, de mégis csodás érzés kezdett úrrá lenni rajtam, és úgy láttam barátaimon is ez a fajta  boldogság látszott. A mesztelennek tűnő vízen aranysárga hullámok táncoltak a napfénynek. Messze bent nádtenger ringott, mintha szerelemre csábítaná a víztükröt, közben látni lehet, hogy otthont és biztonságot tud nyújtani: tőkés kacsának, gémnek, kócsagnak és sok ottlakónak. Közel mentünk el a nád mellett és egy réce legénye sietősen, hangos gyorsasággal menekült el, pompás dísz ruhájában; sokáig csak taposta a vizet, már- már úgy tűnt, nem képes felemelkedni majd lassan mégis csak sikerült, felemelkedett és eltűnt az égen. Közben csobogva vidáman siklott a ladik, hol nyílt vizen, hol szigetek között. Vadregényes és csodálatos vízi növény réteken. Olykor bebújtunk a nádfalon, egy nyiladékba és motor nélkül csáklyával toltuk előre a csónakot. Akadt akiknek ez nem tetszett, ezt hangos kiáltozással el is mondták: breek’ jöttek..., breek’ jöttek hallatszott milliónyi békatorokból.  Majd ismét kinyilt a víz, elhalkult a méltatlankodás és mi ismét robogtunk. Egy sulyom rétnél aztán a motort újra megállítottuk és csak csúsztunk sercegve  a langyos vizen. Aztán megállt a hajó. Köröttünk, békatutajon, ringó fehér-sárga virágok kacérkodtak a napfénynek s a sulyom cakkos zöld levele néha megrezzent amit lehetett látni a vizen.
 – Hallgassátok! – mondta vezérünk.
 – de mit? – kérdeztem.
 Újjával az égfelé mutatott s csak ennyit mondott:
 – A...! Haljátok?
 Ekkor hallottuk meg. Cuppogott, csámcsogott valami, mintha ezer malac túrná az etető válót.
 – Mi ez? – kérdeztük szinte egyszerre.
 – Esznek a halak, Szürcsölik a vízi növények lágy szárát és eszegetik a rátapadt rákokat, egyéb rovarokat. – jött az egyszerű válasz, ami minket csöppet sem elégített ki.
 – és..., és milyen halak, nagyok ugye, azok mozgatják a leveleket?
 – Igen a halak csipkedik.
 – De milyen nagyok?
 – ilyen is olyan is – mondta.
Látni nem láttunk halat, viszont a hang annál izgalmasabb volt számunkra, de mivel siettünk, mert nem ez volt az utazásunk célja, néhány perc múlva  ott hagytuk ezt a csodát és lassan a Tisza-tavat is. Majd kezdett bezárulni mögöttünk a tó és egy nyitott nádcsatornán át beértünk a Kis-Tiszára. Itt rövid idő múlva kimentünk egy szűk nyiladékon, erről nyílt az Ispán tava.
 – Ide megéri kijönni – mondta barátunk.
 Ekkor megnyilt ez a pici csatorna, és egy tündér-tó tárult elénk. Volt ott: meseszép tündér fátyol, fehér tündérrózsa, csodás sárga virágú vízitök. Néhány percnyi csodálat után sajnos folytattuk kalandos utunkat, de megígértük az Ispán tavának, hogy még vissza térünk.
Hihetetlen, de száz-kétszáz méteren belül egy új, egy másik világ tárult elénk. Zárt , árnyas világ az óriási fehér füzek, óvóan borultak a kis folyó felé, néhol ezüst füzek símogatták a víz felszínét és lombjaik alatt a part széle titokzatossá vált. Gyökerek kandikáltak a szakadt part mentén, elárulva a titkot: így kapaszkodik a parthoz egy erős Tisza-parti fa. Bedőlt fatörzsek hirdették a nagyobb árvizek nyomait, megnehezítve a navigálást.
 – Mi ez! – kiáltottunk fel, mikor egy óriási fehér madár kapaszkodott neki nehéz testével a levegőnek az egyik árvízi emlékről.
 – Hattyú – állapította meg Jani, a szintén kezdő barátom.
 – Nem hattyú –, nevetett vezérünk – ez egy nagy kócsag.
 – Azta ez közel volt!
A csónakmotor kis gázzal ketyegett és tolta csónakunkat. Kisebb burványok törtek fel a hajócsavar mögött, mutatva hogy lassan, de haladunk. Élesebb kanyarulatokban a két part szűkebbnek tűnt és a bedőlt fák miatt nehezebb volt a kanyarodás. Volt, hogy le kellett hasalni a ladikban, mert az ágak nem engedték a kényelmes ülést. Ilyenkor viccesen megjegyeztük, a Kis-Tisza térdre kényszerített. Hirtelen autók száguldottak el mellettünk.
 – Itt a 33-as út! – kiáltottunk egyszerre.
 Lélegzet elállító érzés volt!
A vad civilizálatlan élettér és a civilizáció hirtelen találkozása, de csak néhány percre és csak azért, hogy megmutassa: innét jöttél s erre tartasz; most választhatsz!
Én úgy emlékszem, ekkor éreztem meg először, hogy ezt választom és ide szeretnék tartozni. Akkor még nem horgásztam és nem is tudtam mi fán terem, de az élmény meghatározta az életemet: nem a horgászat miatt, hanem azért mert a természetben minden egyszerűbbnek tűnik és egyszerűbb is: itt minden tartozik valamihez és minden történésnek oka van, ami által minden nyugodtabbá válik és ezáltal halad előre az élet. Ha egy fa bedől a vízbe, ezzel feladva eddigi életét, akkor folytatja ott a vízben, otthont adva és védelmet nyújtva lombjával ,számos vízalatti élőlénynek Ha a kanyarulatban lemossa a partot a szilaj vízfolyás, amott lerakja a hordalékát a kissebb ívén, így talajt adva az új életnek. Ezeken tűnődtem és kezdett megérinteni valami amit akkor még nem ismertem, de megnyugtatott és boldogság érzést okozott.
Ez a természettel való együtt élés lehetősége; és ne ijedj meg, nem kell nagy dologra gondolnod, nem kell kiköltözni, nem fontos belépni természetvédelmi csoportokba ami manapság divatos és hasznos is, hanem hinni kell abban, hogy ha ki mész a vízpartra, otthon tudd hagyni és eltudd feledni a napi gondokat, akkor és csak akkor tudsz megpihenni a vízparton! Olyan ez mint a vallás: ahhoz hogy higgy istenben, nem kell mindig templomba járni, mert a hit elsősorban bennünk van, azt nem kell mutatni másnak, azt csak én hiszem, mert az az én hitem és nem kell bizonyítanom senkinek!
 – Hát rendre zörgött velünk a csónak és közeledtünk a nagy folyóhoz. Már látni és érezni lehetett az erőt. A zsilip után a Kis-Tisza szélesedett, folyása erősebbnek tűnt, vize zavarosabbá vált.
 – Még két kanyar és kint vagyunk a Tiszán – mondta Zotyó’.
 Ritkult fölöttünk a lombozat a nap már zavartalanul kukucskálhatott és meg is tette: figyelte merre tartunk. Vízre boruló bokrok ringtak a kis folyón az utolsó kanyarnál. A szívem a torkomban dobogott éreztem, hogy néhány perc és kint vagyunk a nagy, felnőtt folyón. Azért neveztem el akkor így mert így láttam magam előtt. Azóta már tudom, hogy miért láttam ilyennek: mert nem ismertem és féltem tőle. Ma már többé kevésbé ismerem és barátomnak érzem, de a tisztelet az megmaradt, az ma is a régi.

                                                          5.
 – Ott van! – jött a motor felől egy hang, de én már  alig hallottam. Próbáltam szertartásosan átélni az első találkozást. Távolabb, több száz méterre előttünk egy másik part tárult elénk: még nagyobb fákkal és még bujább növényzettel, mint ahogy a Kis-Tiszán láttuk. Mellettem, bal oldalt egy rétszerű füves partszöglet, jobb oldalon vízbe lógó fákkal vetett véget a csatornának, előttünk pedig egy végeláthatatlan víztömeg: balra a Tisza hídja, amint alatta folyik a lusta víz, jobbra is a roppant folyó és messzebb egy kanyar látszott ahogy partjai kisérik, kissé  balra tartva a Tiszát.
 – Arra mivan? – mutattam jobbra.
 – Tiszaörvény! – kiabálta túl a motor hangját Zotyó’.
 – Arra megyünk?
 – Nem, mi felfelé.
 Először nem értettem, miért van balra felfelé.
 – Azért –, oktatott Zoltán – mert itt nincs jobbra vagy balra, ha folyás iránnyal lefelé állsz, tehát dél felé, az a jobb part, míg a másik a bal part. Így navigál mindenki, aki a vizen van.
 – Most hány méter víz van alattunk? – kérdeztem kissé aggódva, tartva a választól. – Nyolc, tíz, néhol nagyobb forgókban lehet ettől sokkal több is.
 Bevallom ettől a választól tartottam és már erősebben is szorítottam a csónak peremét.
 – Mindeközben rásiklottunk a folyó vizére. A fák megindultak lomhán lefelé.
Eddig a Kis-Tiszán a fák között a csónak nagynak tűnt, de most, hogy itt vagyunk ezen a számomra roppant vizen, most aprónak és sérülékenynek tűnik minden, mi a kishajóban körbe vesz. Itt tanultam, éreztem meg először azt, hogy a Tiszát tisztelni kell mert roppant ereje van, és ha hibázol ő nem mérlegel, jó ember vagy, vagy pedig nem; ő könyörtelenül elnyel! Az ő vendégei vagyunk, itt szabályokat hoz a vendéglátó, amit minden körülmények között kötelességünk betartani, ha betartjuk a házirendet és fegyelmezett emberekként viselkedünk: számos csodával, élménnyel fog megajándékozni, legyen az vízi sport, vagy horgászat, mindenben kényeztet és a kedvedet fogja keresni!
Jó szagú, párás levegővel töltötte meg az orromat az augusztusi lágy, meleg szél. A partszéli bedőlt fákról haragos méltatlansággal, egy vakvarjú rebbent fel.  A folyó vize titokzatosan rejtegette a mélységének titkait, csak találgatni tudtuk, hogy milyen nagy halakat rejthet.
 Jani azt mondta: – ilyenek – és két kezével mutatott egy körülbelül; ötven centiméteres távolságot. Én, csak azért is a dupláját mutattam. Zotyó csak mosolygott, majd odafordultunk hozzá kérdően: – na melyikünk van közelebb?
 – Pontyból nem ritka a tíz kilós, az ilyen –, és mutatott egy métert körülit – de harcsából lehet száz kiló, vagy annál több is.
Kétkedve mosolyogtunk az igaz, de sejtettük hogy nem túloz.
 Ma már tudom, hogy léteznek itt ilyen halak, hiszen már magam is láttam nagy harcsát, de nem kifogva, hanem  vízben; amint fürdőzött és éppen feljött a felszínre mint egy delfin, majd utána halk csobbanással eltűnt.
Mindhárman belemerültünk gondolatainkba: Zotyó régi élmények után loholt és reményt keltő újakról mesélhetett magának, mi Janival próbáltuk elképzelni milyen lehet egy nagy harcsával küzdeni.
 Úgy van harcsával, hiszen aki a Tiszán horgászik mint mi az már alább nem is adja. Ezt meg is hánytuk-vetettük barátommal, és tíz perc elteltével fejenként már a száz kilót is meghaladta a fogásunk. Alig pár órája vagyunk a Tiszán és még kezdő horgászok sem vagyunk, de már a horgászfüllentést gyakoroljuk.

                                                          6.
 – Na horgászok megérkeztünk –, mutatott a fő horgász egy ligetes, magas partra – oda pakolunk és körülbelül ide horgászunk – mutatott egy pontra a vizen.
Ott a fűben kipakoltunk, majd Zotyó kémlelte a vizet: jobbra lépett, balra lépett, megállt dobott kettőt a horgászbottal és határozatot hozott.
 – Bemegyünk bólyázni és etetni!
A vizen ahová mutatott mikor jöttünk, egy flakonból készült lesúlyozott bólyát engedett le, úgy hogy a flakon egyhelyben ringott a felszínen. Ezután a kukoricából bőven szórt a vízbe a bólya vonalába. – Kész, most jön a legfontosabb! – mondta határozottan. Kint a parton aztán jött a hely megszentelése: pálinkával, pohárból és szájba öntve.
 – Így történt, vagy is ezek voltak a kezdetek, mikor is másnap délután, még váratott a folyó egy kicsit a csodára, majd egyszeriben megnyilt a víz és a boton az orsó panaszosan nyekegni kezdett.
 – Na megjöttek végre! – ugrott fel Zotyó. Abban a pillanatban felkapta a botot és  bevágott a halnak. Néhány perc alatt a vizen voltunk a bólyánál. A damil, mint egy tű hegye akarta átszúrni a víztükröt, de csak cikázott ide-oda a mintha nem tudná átlyukasztani, pedig a vége már mélyen a vízalatt volt és egy óriási ponty küzd a horgon.
A bot karikába hajlott miközben barátunk tekerte az orsót finoman és fárasztott. – Milyen nagy, megvan? – záporoztak a pánik kérdései.
 – Legalább öt-hat kilós lehet. Hozd a merítőt nemsoká itt van!
 Úgy is volt. Néhány perc múlva elénk tárult a Tisza egyik csodája: egy aranysárga pikkelyes ponty, kéttenyérnyi farokúszóval aminek gyönyörű narancssárgába hajló okkeres színe volt. A merítővel Jani barátom segített kiemelni, én pedig addig, tudtam önfeledten ámulni-bámulni.
 – Ez megvan akár tíz kiló is – mondta Zotyó.
 A ponty óriás már a csónakban lihegett és mi szavunkat hagyva csodáltuk, milyen gyönyörű és nagy.
A délutánba hajló nap vidám mosojjal figyelte gyermeki örömünket, ahogy akkor örülni tudtunk annak az első fogásunknak.

                                                        7.
Szokás megkérdezni egymástól a vizen, hogy volt-e valami? Hazafelé tartva tőlünk is megkérdezték ismerősök és idegenek is, és én kissé nehezen de annál büszkébben emeltem fel a zsákmányt, ami mérlegelés után kilenckiló és nyolcvanöt dekát mutatott.
 – Akkor fertőzött meg a Tisza maradandó károsodást hagyva bennem, amivel büszkén és boldogan együtt tudok élni.
Ma már így hárman nem járunk horgászni, de külön, önállóan igen. Sokszor ellátjuk egymást tanácsokkal: hová érdemes menni és hol, milyen hal megy.
Egy dolog viszont, ami azóta is összetart bennünket az az: ha találkozunk és a Tiszáról beszélünk, akkor ugyanazzal a gyermeki lázzal és gyermeki lelkesedéssel tesszük, ami akkor a folyó szerelmesévé tett.
 Mert ahhoz, hogy a Tiszán jól érezzem magam és boldog tudjak lenni, ahhoz megkellett tanulnom újra gyermeknek lenni és ott gyermekké válni.
Ez egy régi történet, de még ma is igaz.

Vége2018. 08 11.