Ősz: pályázati verzió
Búcsúzik a Tisza-tó
Talán a legmelegebb nyár volt..., de hisz mindegyikre azt mondjuk amelyik rejt valami szép emléket, beteljesült vágyat: ez a legszebb nyár volt! Tehát minden bizonnyal a legmelegebb nyár volt. A madarak boldogan és szertartásosan köszöntötték a reggeleket. A fűnek igazi nyár szaga volt, a víz olyannak tűnt mint egy különlegesen felcsiszolt tükör, melyen tonnányi nehéz pára ül. Vigyázva ölelte a part, nehogy baja essék. Mégis mikor kíváncsi halak kibújtak a finom hártya összetört, de sebaj, mert láthatatlan kezek újra csiszolták. Ezt nem mesélték, ezt én láttam. Bágyadt hajnali fáradtsággal küszködve ültem a vízparton és halakra vadásztam..., hogy volt e kapásom? Nem tudom! Elbűvölt a látvány az illat és az érzés, melyeknek egy egyszerű nevet adtak őseink: TISZA.
Elgondolkodtam, mi lesz ha, véget ér a nyár, hisz már az augusztus kapuján kopogtat az ősz. Olyankor sár van, nyirkos sár illatú minden, és hideg is van. Bölcsen megállapítottam, nem tudok mit tenni ez ellen, ha csak annyit nem, hogy itt leszek vele és tisztelettel elbúcsúzom tőle egy időre.
Gondolataimban újra éltem a tavaszt a friss illatú széllel a még zörgő, de már újra sarjadó náddal. Hallottam a récék, ludak illetlenül hangos érkezését, amivel ébredésre kényszerítik a természetet. Láttam ahogy nyújtózik egy nagyot a vízi világ, megborzolva tündöklő felszínét és ásítva mosolyog vissza tükréből a belé sütő, ébredő napsugár. A nyár megannyi illata száll most át fölöttem, itt a parton csak azért, hogy ne feledjem az itt maradó emlékeket. Egy szitakötő az ő akrobatikus ügyességével megállt a levegőben előttem és nézett. Nézett engem ahogy ültem a langyos fűben és úgy tűnt, mintha kérdezne valamit, de nem kérdezett csak hirtelen tova repült. Még egy ideig néztem acél színű testét majd az is eltűnt. Így tűnik el ez a szép nyár is mint ő. Merengtem tovább.
Megint ez a tündér! Mosolyodtam el amint egy jégmadár türkizkék kabátban tova tűnt a víz felszín fölött. Gyermek koromban azt tanultam róluk, hogy egy szerelmes pár mikor meghalt jégmadárrá változott, azért, hogy mindig együtt lehessenek. Ugye tele van titokkal ez a vízi paradicsom? Azok a rejtett nádi nyiladékok, ahová ha belépsz kinyílik mint egy menyország és láthatod a gyönyörű tündérrózsa mezőket, sárga virágú vízitököt és a számos fehér és halvány rózsaszínű tüneményt. Ismét eszembe jutott a búcsú és elhatároztam, hogy egyszer még tél előtt vissza jövök.
Meleg nélküli napfényes októberi nap volt.
Utolsó igaznak hitt hazugságokkal érkeztek a folyóra és a tóra a horgászok.
– Majd ma, ma biztos megfogom! – mondták.
Lázas jövés menés volt mindenütt a vizek körül, míg végre mindenki megtalálta a reményt adó helyet. Hihetetlen, de csendesség kezdte uralni a tájat, pedig sok ember horgászott. Úgy éreztem, mintha beszippantott volna a Tisza- tavi ősz. vízi madarak hancúroztak az ajándék napfényben. A nyár árnyéka arany színű selyemmel terítette le a környező nádast.
Őszinte leszek, egy kis gyémánt színű könnycsepp végig gördült az arcomon, de nem azért mert szomorú voltam, hanem azért mert láthattam ezt a csodát. Láthattam azt, hogy él és azt,
Nem mond igazat aki azt mondja, hogy egy falevél zizegve hullik le, engedve az ősz akaratának. Hang nélkül imbolygott alá, míg végül mellém esett. Ott már mondott valamit, de nem értettem tisztán.
Talán, hogy köszöni, vagy jó volt velem lenni, vagy vissza vár? Igen, ezeket mondhatta.
Egy kis hal kíváncsian loccsantotta meg a vizet, egyet értett ő is vele.
A szívemet simogatta ez a hangulat.
A nap már zavarban volt mert közeledett a látóhatárhoz, tudta hogy, hamar elbújik és véget vet ennek a csodának. Végig néztem a tájon és láttam ahogy integet.
Én is búcsút intettem. Amit viszont most láttam, azt nem lehet elmondani, azt látni kell! Vége.
Talán a legmelegebb nyár volt..., de hisz mindegyikre azt mondjuk amelyik rejt valami szép emléket, beteljesült vágyat: ez a legszebb nyár volt! Tehát minden bizonnyal a legmelegebb nyár volt. A madarak boldogan és szertartásosan köszöntötték a reggeleket. A fűnek igazi nyár szaga volt, a víz olyannak tűnt mint egy különlegesen felcsiszolt tükör, melyen tonnányi nehéz pára ül. Vigyázva ölelte a part, nehogy baja essék. Mégis mikor kíváncsi halak kibújtak a finom hártya összetört, de sebaj, mert láthatatlan kezek újra csiszolták. Ezt nem mesélték, ezt én láttam. Bágyadt hajnali fáradtsággal küszködve ültem a vízparton és halakra vadásztam..., hogy volt e kapásom? Nem tudom! Elbűvölt a látvány az illat és az érzés, melyeknek egy egyszerű nevet adtak őseink: TISZA.
Elgondolkodtam, mi lesz ha, véget ér a nyár, hisz már az augusztus kapuján kopogtat az ősz. Olyankor sár van, nyirkos sár illatú minden, és hideg is van. Bölcsen megállapítottam, nem tudok mit tenni ez ellen, ha csak annyit nem, hogy itt leszek vele és tisztelettel elbúcsúzom tőle egy időre.
Gondolataimban újra éltem a tavaszt a friss illatú széllel a még zörgő, de már újra sarjadó náddal. Hallottam a récék, ludak illetlenül hangos érkezését, amivel ébredésre kényszerítik a természetet. Láttam ahogy nyújtózik egy nagyot a vízi világ, megborzolva tündöklő felszínét és ásítva mosolyog vissza tükréből a belé sütő, ébredő napsugár. A nyár megannyi illata száll most át fölöttem, itt a parton csak azért, hogy ne feledjem az itt maradó emlékeket. Egy szitakötő az ő akrobatikus ügyességével megállt a levegőben előttem és nézett. Nézett engem ahogy ültem a langyos fűben és úgy tűnt, mintha kérdezne valamit, de nem kérdezett csak hirtelen tova repült. Még egy ideig néztem acél színű testét majd az is eltűnt. Így tűnik el ez a szép nyár is mint ő. Merengtem tovább.
Megint ez a tündér! Mosolyodtam el amint egy jégmadár türkizkék kabátban tova tűnt a víz felszín fölött. Gyermek koromban azt tanultam róluk, hogy egy szerelmes pár mikor meghalt jégmadárrá változott, azért, hogy mindig együtt lehessenek. Ugye tele van titokkal ez a vízi paradicsom? Azok a rejtett nádi nyiladékok, ahová ha belépsz kinyílik mint egy menyország és láthatod a gyönyörű tündérrózsa mezőket, sárga virágú vízitököt és a számos fehér és halvány rózsaszínű tüneményt. Ismét eszembe jutott a búcsú és elhatároztam, hogy egyszer még tél előtt vissza jövök.
Meleg nélküli napfényes októberi nap volt.
Utolsó igaznak hitt hazugságokkal érkeztek a folyóra és a tóra a horgászok.
– Majd ma, ma biztos megfogom! – mondták.
Lázas jövés menés volt mindenütt a vizek körül, míg végre mindenki megtalálta a reményt adó helyet. Hihetetlen, de csendesség kezdte uralni a tájat, pedig sok ember horgászott. Úgy éreztem, mintha beszippantott volna a Tisza- tavi ősz. vízi madarak hancúroztak az ajándék napfényben. A nyár árnyéka arany színű selyemmel terítette le a környező nádast.
Őszinte leszek, egy kis gyémánt színű könnycsepp végig gördült az arcomon, de nem azért mert szomorú voltam, hanem azért mert láthattam ezt a csodát. Láthattam azt, hogy él és azt,
Nem mond igazat aki azt mondja, hogy egy falevél zizegve hullik le, engedve az ősz akaratának. Hang nélkül imbolygott alá, míg végül mellém esett. Ott már mondott valamit, de nem értettem tisztán.
Talán, hogy köszöni, vagy jó volt velem lenni, vagy vissza vár? Igen, ezeket mondhatta.
Egy kis hal kíváncsian loccsantotta meg a vizet, egyet értett ő is vele.
A szívemet simogatta ez a hangulat.
A nap már zavarban volt mert közeledett a látóhatárhoz, tudta hogy, hamar elbújik és véget vet ennek a csodának. Végig néztem a tájon és láttam ahogy integet.
Én is búcsút intettem. Amit viszont most láttam, azt nem lehet elmondani, azt látni kell! Vége.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése