05. 2o A folyó hagyatéka: első fejezet

                                             

                                                           
Elsőfejezet

Békésen ült a parton és elkezdődött amit nem szeretett, de mindig várt. A türelmetlenség gyermeteg hangulata kezdett úrrá lenni rajta. Mindég így van, ha már a vége felé jár, de van úgy, mikor elkezdi már akkor türelmetlen. 

Harmadik napja ülök itt a botok mellett és még semmi – gondolta.

Tisztában volt vele, hogy a folyóvizi etetésre később, legalább két-három nap múlva érkezik meg a hal, de az érzés az hamarabb jön sajnos.

Messze bent a Tiszán, kedvesen imbolygott egy fehér tárgy. Nézte a férfi erőssen azt a valamit. 

Talán túl messzire tettem a bólyát? – kérdezte magától hang nélkül.

Igaz, néhány keszeget fogtam a partszélén, de nem oda etettem - fűzte tovább a gondolatait.

A két bot feszülten figyelte a folyót. Gyűrűi közül elindulva, damilok fúrták át a víztükröt. Rohantak a mélybe a titokzatos mélység felé.

A zsinórok tudták mi van lent, hol vannak a halak, hisz a végükön levő ólom és horog ott pihent a fenéken, épp ott ahová a horgász szórta a kukoricát.

 – Jó lenne látni mi van az etetésen! – sóhajtotta az ember, olyan vágyakozással mint, sivatagban egy szomjazó  vándor.

 Talán épp most eszik fel a kukoricát a horog körül és most és hopp,  majd most megindul a fék az orsón – gondolta és már szinte látta is, de nem, nem történt semmi. 

Ábrándozott tovább, ez volt a leghasznosabb dolog, amit tehetett. Szeretett a vízparton ülni akár napokat is. Megtehette, mert munkája megengedte, hogy gyakran kijárjon ide. Néha a part szélén horgászott, ha nagyon elunta magát, de egy pontyozó bot akkor is bevolt dobva az etetésre. Sokáig tudta nézni a vizet a fákat, állatokat, megnyugtatta. Ilyenkor vékony, szikár alakja elnyúlt kényelmesen a horgászszékben, fejét hátra döntötte mintha aludna. Gondolataival bebújt az ágak közé és nézte, figyelte a madarak titkos életét, ahogy élik életüket a szemek elől rejtve. Érezte azt a nyugalmat, amit a fák halk susogása ad, érezte ahogy átöleli a vízparti levegő símogató párás lehelete, ahogy átjárja testét az avar az enyészet nehéz illata. 

El tudta nézni sokáig a vizet is. Nézte a fickándozó halakat, néha a felugró,  fürdőző nagyobb pontyokat ahogy megvillantják aranysárga testüket és utána hanyagul vissza esnek a vízbe. Arra gondolt, lehet, hogy legközelebb majd találkozunk itt a parton.

 A családja tudta, hogy fontos neki a folyó. Gyermekei, ők is megtanulták, hogyan lehet megnyugvást találni a vizen. 

 Ők úgy mondják: – apa minden gyerekkori élményünknek van egy illata! – és valóban a Tiszán mindenkinek van jó és rossz élményekhez kapcsolódó illata, amiért érdemes kimenni és végig gondolni s újra élni. Nem Kellett gyűjtenie  senki számára, szinte csak annak élt amit  szeretett csinálni. Nem is kellett, mert hiszen a családját is úgy nevelte, ne az anyagi dolgok legyenek az élet igazi értékei. Nem érdekelte fog-e halat, vagy sem, mert amit ő szokott kapni a víztől, azt nem hozhatja haza. Az nem egy hal, vagy más kézzel fogható földi hívság. Az élet igazi értékét ő megismerte már gyermekkorában. 

                                                               2.

Figyelte a krumpli karikát a feszes damilon. Tudta, ha megmozdul akkor a végén hal van, de nem kicsi, mert nagy a távolság, legalább nyolcvan méter, és ilyen hosszú zsinórt csak nagy hal tud kimozdítani. 

Valóban nem szerette ezt az érzést, de szüksége volt rá. Kellett neki a feszültség az egészséges stressz, ami olyan volt számára,  mint egy edzőteremben, ahol pattanásig feszítheted az izmokat. Itt ugyan az történik a lélekkel. Megmozgatja, megduzzasztja a lelket és újj izmot épít, aminek hit a neve. Kellett neki a látvány az illat és minden olyan inger, ami a szeretett munkájához és hobbijához elengedhetetlenül szükséges volt.

 – Igen! – kiáltotta sziszegve az izgalomtól.

A kapásjelző krumpli megmozdult. Öt centit esett majd a víz sodrása újra feszítette a damilt.

 – itt vagytok hát! - kapott lendületre a vérkeringése. Sokszor átélte már ezt a látványt és mégsem tudott rutinszerű lenni. Talán csak abban, hogy ilyenkor kissé megemelkedett a székében és ránézett a facsónakra,  elérhető helyen van-e? 

Közben mindig az a gyermekes láz töltötte el, mint amikor először ment horgászni.

Tíz-tizenegy éves lehetett.

Nem ismerte még a vizet és horgászni sem volt még soha.

Sanyi bácsi mesélt róla és ő volt az a hős, aki mindig hozott a családnak szép nagy halakat. Sanyi bácsi gimnáziumi tanár volt, már a fiú szüleit is tanította, innét van az ismeretség. Egyszer megkérdezte az öreget, hogy Honnét hozza ezeket a szép halakat?

Ezután az öreg sokszor mesélt neki nagy fogásokról és igazi, hihetetlennek tűnő horgász kalandokról.

A kisfiú nem értette, hogyan lehet ilyen nagy halakat fogni, olyan nagy folyóból és ilyen kicsi horgokkal?

Sanyi bácsi mesélni kezdett: 

 – Mikor én ekkora fiú voltam, mint te, engem  nagyapám tanított a víz szeretetére, mert nem csupán horgászni kellett megtanulnom, hanem együtt élni a vízzel a fákkal és a levegővel, a természettel – mondta a kölyök pedig tátott Szájjal hallgatta.

 – Érdekes –,folytatta – hogy a fiaimat nem érdekli a horgászat pedig régen szerettek kijárni, de ezért nem vonom őket felelőségre, hiszen olyan a munkáljuk – elgondolkodott, majd így folytatta. 

 – Tudod fiam, ha az ember néha-néha kimegy a természetbe és onnét pozitív és szép élményekkel tér haza akkor mindig vissza vágyik. Az is lehet, hogy nem tudja mi okozza de menni akar túrázni, vagy csónakázni, esetleg, csak heverészni a meleg fűben egy réten. Mesélt, mesélt, közben tanította és később ezeket vissza is kérdezte. 

Élvezte a fiú nagyon. Sokszor elképzelte magát a parton, ahogy kapásra vár és óriási halakkal küzd. 

Éjjelente csak ezekről ábrándozott, míg az álom át nem vezette egy olyan folyóra, ahol kapitális harcsákkal, pontyokkal harcolt reggelig. Éppen úgy ahogy Sanyibácsi tette.

Előfordult reggelenként, ha édesanyja költötte, olyan volt mint aki sárkányokkal vívott egész éjszaka, pedig erről szó sem volt. 

Ő csak horgászott. Talán így alakulhatott ki benne az a mérhetetlen nagy szeretet és tisztelet a természet felé, amely most meghatározza az életét.  

Egyszer az öreg hős megkérdezte a fiút, hogy lenne-e kedve kimenni vele horgászni? Ő levegőt alig kapott a meglepetéstől. Úgy gondolta, oda kisfiúk nem mehetnek. Meg is kérdezte az öreget.

 – Lehet? 

 – Persze hogy lehet –, mondta – hiszen már annyit tudsz a horgászatról és a halakról mint én. Azonkívül édesapád is megengedte. Megbeszélték mint két felnőt, hogy reggel öt órára a vizen lesznek. Ezután sokáig ezen  gondolkodott, valóban így van-e? Biztos így van ha ő mondja – majd elkezdte tervezgetni a pecázást. 

Délután, mikor édesapja haza érkezett, aprólékosan összekészítettek mindent, ami a Sanyibá’ parancsában volt. 

Este odakészítette maga mellé a vén vekkert, utána megpróbált aludni.

Még félálmában elismételte, nehogy valami kimaradjon. Majd elaludt. 

Látta a lombos fákat a vízparton, a facsónakot ahogy ringatja a víz, és látta a botokat bedobva, harcra készen. 

 – Mikor jönnek? - kérdezte izgatottan. – Várj amíg beetetünk! 

 – mondta az öreg. 

 – Hozom a kukoricát- serénykedett a kis horgász és már fordult is lelkesen a vödörért. 

Megemelte és kiegyenesedett az újja, - de ez... - mondta volna, de elharapta a mondatot, hiszen egy horgász nem mondhatja, hogy nehéz. 

Újra próbálta és most sikerült odavinni. 

Barátja büszke elismeréssel dicsérte az erejét. – ez igen! – hajtotta meg a fejét. 

 – Húaa! – mondta a fiú, kissé kifulladva és csodálkozva saját maga erején. 

Hirtelen megszólalt mellette az orsó fékje, csilingelve. – Na ugye, hogy nem is kell beetetni és már jön is a ponty! – okoskodta a fiú.

  – Szerintem ez nem a ponty –, mondta Sanyibá – hanem az ébresztő. 

 – De én látom hogy forog az orsó! – vitatkozott tovább.  – Ébresztő, miféle ébresztő?

Egy kisebb szélroham borzolta meg buksiját mint mikor az édesanyja simogatja ébredésre. 

 – Jóreggelt indulnod kell, már vár Sanyibácsi! – hallotta az édesanyja hangját.

 Az a bizonyos első nap mély nyomokat hagyott benne. Addig a napig még nem volt a Tiszán, elképzelte ilyennek, olyannak, de mikor meglátta a kikötőben, ahogy a parton a fák ölelték, takarták a folyót, ahogy vidáman visszhangzott minden hang a Tisza hátán és mikor a vén benzines csónakmotor beindult, a facsónak lendületesen tolni kezdte a vízfodrokat, abból pedig aranyosan csillogó gyöngyszemek, habok születtek, már tudta, érezte, hogy haza érkezett. Nézte a rendre elpukkanó és újjá születő gyöngyöket a csónak mellett. Tisztelettel nézte a hatalmas fekete nyár és fehér füzek óriási lombját.

 Szembejövő horgászok, barátságos intéssel üdvözölték őket s a fiú egy kis idő múlva már felnőttesen intett vissza, büszkén és boldogan. Amikor kipakolták a holmit a horgász helyen, szétnézett a magas partról és elsem tudta képzelni, hogy tudnak itt halat fogni, de tele volt reménnyel és hittel. Attól kezdve imádta a vizet és a horgászatot.

 – Ezt a helyet hogy hívják? – kérdezte ámuló csodálkozással.

 – Amott fentebb az a kékesi kanyar – válaszolta –, ez pedig ahol vagyunk, úgy nevezik: Nagyfa. Fentebb a kanyar fölött és itt mellettünk a leg vadregényesebb a víz, mert ezen a szakaszon több leszakadt part is van és köztudott, hogy a halak, kiváltképp a harcsa nagyon szereti az ilyen akadókkal, bedőlt fákkal tarkított vizet. 

Egész nyáron az öreggel lógott a vízparton. Ott tanulta meg, hogyan kell a víz alá látni és a halak szemével látni, érzékszerveikkel érezni. 

 – Nézd a vizet és az úszódat, közben gondolkozz: miért kapja , vagy éppen miért nem kapja a csalit a hal?! - oktatta az  öreg. 

 – Ha gondolkodsz rájössz, ha nem gondolkodsz, akkor csak horgászol és bosszankodsz. Bosszankodsz, és nem élvezed a horgászatot, csak számolod mennyi halat vihetsz ma haza, vagy éppen mennyit nem! 

 A fiú hamar ráérzett arra amit tanított vele Sanyibá. Azóta tud a víz alatt a halak között sétálni és gondolataival betud bújni a fák lombjai közé. 

Emlékei közül ismét a kapásjelző mozdulása térítette magához. 

 – Igen! –, kiáltotta halkan – emelgeted, kóstolgatod, nem vagy ideges, egyedül vagy, nincs aki zavarjon? – kérdezte talán a halaktól –  majd ha jönnek a társaid akkor mohóbb leszel! - mondta és szinte látta is ahogy a ponty kerülgeti ott lent a kukoricát. Felszippantja, kifújja, át úszik a kukorica halom másik oldalára, ott is kóstolgatja. Féloldalt fordul, hogy farkával meglegyezze, mintha evés előtt szeretné letisztítani. Kicsi iszapfelhőt kavart és a felhő mögül előtűnik a társa. Ekkor fent ismét mozdult parányit a krumpli. – Na készülődjünk, van már társa is, most majd mohóbbak lesznek! –  mondta és már képzeletben újra a víz alatt volt. 

 Látta amint az iszapfelhőből újabb halak, pontyok, és már most keszegek is előtűnnek. Eszegetik mohón a kukoricát, mellette a horgon lévő csalik búsan figyelnek, hogy őrájuk valyon mikor kerül sor. Egy öreg dévér megtalálja az ólmot és szimatolni kezdi végig a damil mentén a horog irányába. Körülötte kukorica szemek kínálgatják magukat, ezeket éhesen kezdi csipegetni mint egy tyúk. Egy kissebb pimasz keszeg ráront a halomra, amitől a dévérnek elmegy a kedve a csipegetéstől és odébb áll a kupac másik oldalára. A fiatal barátunk megtalálja a horgon lévő kukoricát, bekapja és már indulna is, de valami visszarántja. Ez nehéz – gondolja és újból neki veselkedik. Most sikerült a szájában van. Valami megrándul, ilyet még soha nem érzett. 

 Kiköpöm és kész! – gondolta, de valami nem engedte. 

 – A fenébe ez nem ponty! – nincs súlya vagy nem akadt? – de megvan, csak keszeg! -  mondta csalódottan és tekerni kezdte az orsót.

Most mi van nem erre akarok menni, na, hé, világosodik megfulladok, nem erre akarok menni te valami! - harcolt a fiatal keszeg. 

 – Gyere csak, egy jó tenyeres keszeg! - mondta az öreg és megnyugodott. 

 Nem ezért jöttem, de ha ő itt van akkor a nagyja sem fog késlekedni – gondolta, majd Sietett megszabadítani a halat a horogtól. Ahogy fölé hajolt ott a parton a fűben, meglegyintette az orrát a július illata. Az az illat amit akkor érzett, ott  Sanyibácsival a vízparton. Előtünt emlékei közül valami amit akkor érzett, vagy látott talán? Már nem emlékezett tisztán, de gyönyörű volt, úgy rémlett neki.

Hát persze a csoda a július illata és amit láttam, de nem tudtam elmondani mi volt az, mert olyan gyors volt! – gondolta. 

A kukoricát feltűzte a horogra, csak úgy a lágy hegyénél átszúrva  és a remény gondosságával eligazgatva a horog öblében.- No indulhatsz vissza! - mondta és megsuhintotta a hosszú pontyozó botot. Közben nézte a bólya melletti pontot, ahová érkeznie kell az ólomnak. Kloppant a vízben és ott, pont ott.

Még mindig a csodán gondolkodott. 

 Gyönyörű volt – idézte vissza. 

 – Láttam valamit! – kiáltott fel a fiú a csónakból.

 – Mit? - Kérdezte Sanyibácsi. 

 – Nem tudom! – á lehet hogy semmit. – mondta, és tudta hogy látott valamit, valami tündöklőt, de nem tudta elmondani. 

 – Lehet hogy csak a víz játszott velem? 

 Lehet. – próbálta megnyugtatni magát.

Az öreg tudta hogy látott valamit a fiú, de nem mondta meg neki. 

 – Csak had álmodozzon az még nem ártott meg senkinek  – mormogta halkan. A damil kifeszült. – Ismét megállt az etetésen –      Állapította meg.  

 A halak látják az ólmot mikor leér a fenékre? – kérdezte már sokadjára magától.  Ismét érezte azt a nyári illatot azt az édes széna illatot, amit csak itt lehet érezni. A csoda! - dobbant meg a szíve és sóhajtott. 

 –  Sanyibácsi tudta és mégsem mondta meg mi az – mondta  még mindig azzal a gyermekes bosszúsággal. Erre még élesen emlékezett.

                 

                                                        3.

Az öreg a parton ült a botok mellet, ő lent a part szélén a kikötött csónakban úszózott, kishalakra vadászott, igen eredményesen.

Ott az ágak alatt azt a víz illatával kevert, édes széna illatot kavarta a nyári szellő. A fákon szakadatlan feleseltek egymással a madár hadak. Balinok és süllők kergetőztek a víz felszinén az apró halnéppel, de csak a játék kedvéért. A kishalak néha szétspricceltek, mintha virágszirmot szeretnének rajzolni a víztükörbe. Ilyenkor a szirom közepéből egy ragadozó hal ugrott fel. A fiú megbűvölve nézte és kapkodta a fejét, hol ide, hol oda. Szines szitakötők repkedtek a víz felett, pajkos rendetlenséggel. Néha pimaszul ráültek a bot hegyére és pihentek. Majd a két pár szárnyukat megsuhintva tovább álltak. 

A kishorgász megbabonázva nézte hogyan úsznak, tornásznak a levegőben. – Sanyibá mik ezek? – kérdezte halkan, nehogy elriassza azt a szép rovart, ami éppen ott pihent a csónak orrán. 

 – Szitakötő – mondta az öreg. 

 – Milyen szép szines, miért hívják szitakötőnek? 

 – Talán azért –, tanította az öreg – mert úgy repül mintha szitát szőne, ügyesebben repül mint egy madár. Tudod ez a rovar a világon az egyetlen, amelyik képes hátrafelé repülni, de széllel szemben is tud és azonkívül meg tud fordulni a saját tengelyén is. – Az anyját! – csodálkozott a kis horgász – és mit eszik? 

 – Szúnyogot, legyet, de a nagyobb lárvák elkapják akár az ebihalakat is. 

 – Már nem is olyan szépek – állapította meg a fiú. 

 – Pedig szépek és hasznosak, nagyon régóta élnek a földön, régebb óta mint mi emberek. 

Ekkor történt a csoda, az a valami. Mint egy tündér látomás. 

Elsuhant mint egy gondolat. 

Törte a fejét a fiú, hogy mi volt az, mert volt valami és ekkor megint látta. – Ott sanyibá látja? – lihegte lázasan. 

 – Igen már látom – és mosolygott. 

 – Az egy tündér volt ugye, tudtam hogy vannak?! – hadarta lelkesen. 

Ismét elrepült előtte, mintha incselkedne vele. 

Most már látta tisztán azt a türkiz kék apró madarat, aminek mellénye gyönyörű narancssárga, lába pedig vörös. 

 – Valóban tündér azt mondja róla a legenda. 

 – Az a legenda hogy van? – türelmetlenkedett a fiú. – Elmesélem neked, mert úgy is van még idő az első kapásig. 

 – Réges régen, mikor még istenek uralták a tengereket, volt egy görög királyi pár a király Kéüx volt és a felesége Alküoné. Nagyon igazságos és gondoskodó uralkodók voltak a nép szerette őket és ők is nagyon szerették egymást. 

 – Olyanok mint Mátyás király? – kérdezte ábrándozó tekintettel a fiú. 

 – Igen ők is olyan jók voltak, de had folytassam, mert igen szép történet! Történt egyszer Trakhisz - ben, mert hiszen ez volt a királyságuk neve, Kéüx ez a gondoskodó király hajóra szállt. Egy szigetre szeretett volna elmenni, ahol élt egy álomlátó varázsló. Akkoriban úgy tartották az ottani népek, hogy az a dolog amit az álmunkban látunk az jóslat a bekövetkező jövőre. A király látott egy nagyon rossz álmot. Azt álmodta, hogy nem sokára igen nagy baj fog történni, ami miatt a birodalom király nélkül marad. Ezt szerette volna a varázslótól megtudni, mi lehet ennek az álomnak az üzenete. Hajóra szállt hát, hogy ezt mind megtudja.

A felesége Alküoné könyörgött, kérlelte. 

 – Drága férjem ne menj el mert bajba fogsz sodródni! Én is láttam egy álmot. Azt láttam amint a Trakhisz-i partoknál a tenger kisodorja a holttestedet. 

 – Rémeket látsz kedvesem – mondta Kéüx a királyok határozott nyugalmával. – nem lesz semmi baj majd meglásd.

A kérlelésre nem halgatott  Kéüx és tengerre szállt katonáival. 

Sok-sok napja mentek már, mikor bősz, nagy vihar tört rájuk – folytatta a mesét az öreg. Olyan erővel fújtak a szelek, hogy a hajót, ami igazán nagynak számított, hiszen az egész hadsereg elfért rajta, úgy zúzta ripityára, hogy még fogpiszkálónak sem lett volna jó egyetlen darabja sem – dohogta lelkesen tovább. 

 A királynő ezen az éjszakán ismét látta az álmát a királyról és látta a partot is ahol a férje holttestét kisodorta a víz. Magához rendelt néhány szolgát és elindultak megkeresni a holt királyt. Az úton a tengerpart felé, megszóllította egy isteni hang a szelek istene, Aiolosz. 

 – Lányom alküoné, miért sírsz oly keservesen? 

 – Apám! – sírta a király felesége, majd így folytatta – álmomban halva láttam a férjemet, lent a tengerparton! 

 – Mi történt. Kérdezte Aiolosz a szelek istene. 

 A lány zokogva elmesélte hová indult kéüx, és ő hogy kérlelte, ne menjen, mert megálmodta a bajt! 

 – Ó lányom, ó mit tettem én, balga! – jajveszékelt Aiolosz, Alküoné apja és a szelek istene.  – Láttam közeledni egy hajóhadat felétek lányom –, mesélte a Aiolosz, de a könnyeivel nem tudott megküzdeni – gondoltam elpusztítom őket nagy viharokkal mert már nincs idő szóllani  Kéüx - nek, de azt nem láttam a hajó sokaságtól, hogy férjed, szeretett vejem is ott van. Így történt a tragédia. Nem tudom jóvátenni a hibámat, mit tegyek alküoné. Az asszony zokogott a szivét ért fájdalom miatt. Mintha egy darabot téptek volna ki belőle, úgy érezte. 

 Könnyek áztatták bánatos arcát és közben így beszélt.  – Apám, én így nem tudok ezen a földön élni, hiszen életem, jövőm értelme immár oda pusztult a tengerbe, hát én is utána megyek és megkeresem, ha meglelem, akkor ott folytatjuk életünket, ahol rátalálok. 

 – Alküoné, legyen így, ahogy akarod, de azt megigérem, hogy segítek megkeresni és ha rátalálsz mindig vigyázok rátok! Majd a nő elmerült a habokban. 

Az öreg észre vette, hogy a fiú erőssen szipog. Lelépett a csónakba és megsimogatta tejfelszőke fejét. 

 – Ne búsulj fiam mert minden jóra fordult. 

 – Mi történt velük? –  kérdezte szipogva és kicsi kezével maszatosra törölte ártatlan színű arcát. 

 – A lány apja, mivel ő volt a szelek ura, megkérte az isteneket, hogy változtassák át a királyt és a királynőt jégmadárrá. 

Az istenek megkérdezték – miért pont jégmadárrá?

 – Azért –, válaszolt Aiolosz – mert ez a piciny madár a legfigyelmesebb és a leggyengédebb a párjához. Repülve is olyan szerelmet tudnak egymásnak adni, mint a világon semmilyen más élőlény. Ezenkívül elrendelem minden viharnak, szélnek, szellőnek és minden olyan légmozgásnak, ami képes egy hajszálat megmozdítani, hogy a december hónap hét legrövidebb napján nem zavarhatják munkájukkal a világot! – rendelkezett Aiolosz. 

 – Az isten ezt miért kérte Sanyibácsi?

 – Azért –, mondta az öreg – mert ekkor készülnek fel a tojás rakásra, hogy tavasszal minél hamarabb rakhassák a fészket, és hogy a fiatalok szerelmét ne zavarja meg semmi.

 – Látod, így születnek a tündérek és a természet szépségei. 

 – Akkor, ha a természetben szépeket látunk azok mind tündérek? – szipogta a gyerek.

 – Azt én nem tudom, de azt igen is tudom, hogy ha a természetben látunk valamit ami szép, vagy csak nem értjük hogy született, akkor arra vigyázni kell mint a szelek ura a gyermekeire és gondolni kell arra is, hogy talán küzdelmes lehetett egy természeti szépségnek a születése. A fiú még néhány percig a jégmadarakkal repült gondolatban, de hamar magához tért, mert az öreg oda kiáltott neki, hogy maradjon a csónakban, mert indulnak be a vízre. Akkor nézett csak fel és látta amint barátja, karikába hajló bottal indul felé a csónakba.

                                                           4.

 – Ülj le a csónak aljába! – rendelkezett szigorúan Sanyibácsi. Nagy lendülettel beugrott és tartotta a karikába hajló botot. Valami olyan elemi erővel húzta, hogy a fiú már azt hitte eltörik a bot. 

 – Mi ez? – kérdezte.

 – Úgy érzem ponty – nyögte súlyosan a szavakat. – Fiam, ahogy megbeszéltük, semmi fölösleges mászkálás a csónakban! 

 A fiú ügyesen elkötötte a csónakot és megindultak a vízre. Nem kellett evezni mert a hal behúzta őket csónakostul, csak egy kis irányítás kellett amit az ifjú horgász eltudott végezni könnyen. Bent a Tisza közepén aztán megkezdődött a fárasztás, ott a vizen azon a csendes nyári délelőttön. 

 – Az evezővel irányítsd a csónakot és vigyázz, hogy a damil ne akadjon be, majd én is igazítom a bottal! – visszhangozták szavait még a partmenti fák is. Az öreg forgott a csónakban a fiú pedig úgy tett ahogy ő mondta. Emelte a horgász a halat, mindig egy kicsivel feljebb a felszínhez. A kölyök dobogó szívvel és remegő végtagokkal tartotta kishalyót, ha az öregnek a damilját jobbra húzta a hal akkor ő utána kormányozta a csónak orrát, ami nem mindig sikerült, ilyenkor Sanyibácsi szó nélkül igazította ki a bottal.

 – Hopp még egy kicsit és méég! – nyögte  erőlködve a hal ereje alatt. 

 – Most hozd a merítőhálót és várj, amíg legalább kétszer levegőt  vesz! Még néhány méter – mondta és szuszogott erőssen.

 – Mikor ér már fel? – kérdezte a kis segéd, csak úgy izgalmában.

 – Mindjárt, még ötméter, három – számolt vissza.

 – Ott van! - kiáltott a fiú és ekkor meglátta. Egy hatalmas aranysárga hal narancsos-sárga farokúszókkal.

 – Vissza megy! – szisszent fel. A ponty még egy utolsót kérette magát, majd fáradtan feladta és engedelmesen jött ahogy a horgász tekerte az orsót. A csónak mellett felfeküdt a vízre és mintha lihegne, tátogó szájjal levegő után kapkodott. – Óvatosan told bele a merítőt a vízbe egy kicsit távol a haltól és lassan told alá, de vigyázz nehogy megérezze! Így..., lentebb, most jó! Emeld bele a halat, de ne emeld fel, csak tartasd a vízen. Remek. Ez már a miénk – mondta megkönnyebbült mosollyal.

 – Most mi legyen? – Kérdezte a kis hős remegő hanggal. 

 – Fogd meg a merítő keretét és annál fogva emeld be a csónakba.

 – Azta de nehéz!

 – Várj segítek! – mondta és együtt beemelték a ponty óriást.

 – Ez aztán a hal – szuszogta és közben megtörölte remegő kezével a homlokát a fiú. 

 – Na menjünk vissza és mérjük le! – mondta az öreg és kezdett evezni. 

 – Sanyibá, most meg hol vagyunk! - lepődött meg a gyerek. 

 – Lejjebb jöttünk egy kicsit a sodrással, amíg fárasztottuk a halat. Mindjárt vissza evezünk. 

 – És a motort nem lehet beindítani? 

 – De belehet, csak akkor nem tudjuk kiélvezni ezt a nagyszerű pillanatot amit ez a gyönyörű potyka adott.

A ifjonti horgász érzett belül valamit, valamit, ami jól esett. Úgy gondolta nem is foglalkozik vele, csak élvezi ő is ezt az élményt. Miközben haladtak vissza, tele szívta a tüdejét levegővel és azt érezte, hogy több levegő fér belé és mintha magasabb és nagyobb lenne..., emberebb lett.

 – Na hány kiló? – Kérdezte. 

 – Azt mondja, hogy kilenc, tíz – ahogy a mérleg kúszott feljebb és feljebb – és tíz kiló és hatvanöt deka – tette le az öreg a határozatot. 

 – Ez nagyon nagy Sanyibácsi igaz-e? 

 – Igaz de ettől még vannak nagyobbak is. 

 – Most mit csinálunk? – kérdezte. 

 – Hát meg fogod az öledbe, én meg lefényképezlek, utána vissza adjuk a víznek. 

 – Ó  de kár –, mondta. – Miért nem lehet haza vinni? 

 – Majd a kissebekből viszünk. Ezeknek a nagyoknak az a dolguk, hogy szaporodjanak. Ők a fajfentartók. 

 – Értem – mondta.

                                                      5.

Azon kapta magát, hogy mosolyog. 

 – Sanyibácsi! – sóhajtotta elérzékenyülten. 

De jó is volt járni vele horgászni – gondolta. Egy faággal piszkálta a  földet gondolataiba merülve.

 Igen! – ismételte hang nélkül. A tekintete, mint mindig most is a kapásjelzőn volt a krumplikarika megremegett és lassan megindult a damil mentén a víz felé. Ekkor már talpon volt, még elérte és lekapta a krumplit, majd a zsinórt figyelve felvette a botot amin már zümmögött az orsó. Óvatosan tartotta, kereste a hallal a kapcsolatot. Mikor érezte a húzást kicsit szorított a féken, majd figyelve a damilra nehogy meglazuljon, beugrott a csónakba. 

 – Na mehetünk öreg! – Sóhajtotta könnyedén. A ladik komótosan megindult már sokadjára mintha ismerné már az utat. Tartotta a botot és közben tekerte az orsót, lassan közeledtek egymáshoz, ő és a hal. Tekerte, szorította a féket egyre szorosabbra, közben arra gondolt, hogy semmit sem változott negyven év alatt az érzés benne, amit akkor érez mindig mikor fárasztja a halat. Ugyan úgy remeg a térde és erőssen ver a szíve, de ez igy van jól, mert így érzi magát jól és így boldog, mint akkor. 

 – Itt is vagy. – mondta és alátolta a merítőt, kiemelte, megszabadította a horogtó, megsimította a hátát és ennyit mondott

– Köszönöm!

 – Hetes nyolcas lehet? – kérdezte talán a víztől, majd vissza engedte.

Később, délután még fogott szép pontyokat, de rendre vissza is engedte mindet mert még nem akart haza menni és úgy gondolta, akkor miért senyvedjenek a haltartóban, vagy a pányván.

 – Éjjel bemegyek a szakadó parthoz harcsázni – tervezgette félhangosan. Az esti etetést is szűkebre vette. 

Majd reggel rendesen beetetek – gondolta. Aprólékosan elkészítette a harcsázó felszerelést, nehogy vissza keljen jönnie valamiért. Botokat, lámpát, miegyebet berakodott a csónakba és elégedetten vissza ment a partra. Tüzet gyújtott és korgó gyomorral neki látott szalonnát pirítani. A szalonna szépen pirult, csöpögött a lelke rendre a kenyérre. A hagyma karikák csillogtak a forró zsírtól és ínycsiklandóan illatozott minden tőle. Mikor megtelt a kenyér, jóízűen beleharapott és a forróságtól ropogóssá vált zsíroskenyér ízének hatására, gondolatait ismét átjárták az emlékek. Ábrándozott, eszébe jutott az is mikor éjjel kijártak harcsázni és ő a csónak aljában arra ébredt, hogy Sanyi bácsi kezdi fárasztani a harcsát. Emlékei közül az alkonyat bágyasztó fülledtsége térítette magához.

 – Meleg lesz éjjel – állapította meg, ezután ügyesen becsomagolta a maradék sültszalonnát és elindult a csónakba, azzal a szándékkal, hogy ma éjszaka megvallatja a vizet. A vágóhorog még a parton volt, hát felvette és utána beugrott a csónakba. Nála ez egy babona. Mindig úgy megy harcsázni, hogy a vágóhorog az a kezében van.

Az öregé volt, ő készítette és a fiúra maradt, mint örökség. Szép munka volt, a horog kovácsolt vasból készült a nyél pedig gőzölt bükk fa amire egy horgon küzdő harcsa volt faragva. A parthoz egy kishajó közeledett, leállította a motort és odakiálltott.

 – Szevasz Péter! Harcsázni indulsz?

 – Neked is szép napot Pista! - mondta a férfi – igen a szakadóhoz megyek éjszakára. Úgy hallottam, elég sok az éjszakai rablás. Kiss Jóskával beszéltem tegnap, ő mondta.

 – Igazat mondott, Tőzsér Pistának a tizenhétkilósát láttam is.

 – Te merre mész Pista? – Ki megyek az öblítőket ellenőrizni, még világosban, megnézem nem-e készülődik valami orvhalász csapat. Éjjel pedig ki megyünk a vízirendőrökkel. Na jó fogást tanár úr!

 – Köszönöm, nektek pedig eseménytelen éjszakát!

 A kishajón a motor felberregett és ő elindult. A part kezdett távolodni, majd a motor visszhangja csendesebb lett és lassan önmagába vissza fordult ezután már csak neki visszhangzott. Magába szívta a tiszai alkony.