Ősz

                                  Ősz: Búcsúzik a tisza-tó

Szerző: L. Otto


Talán a legmelegebb nyár volt, de hisz mindegyikre azt mondjuk amelyik rejt valami szép emléket, beteljesült vágyat: ez a legszebb nyár volt! Tehát minden bizonnyal a legmelegebb nyár volt. A madarak boldogan és szertartásosan köszöntötték a reggeleket. A fűnek igazi nyár szaga volt, a víz olyannak tűnt mint egy különlegesen felcsiszolt tükör,  melyen tonnányi nehéz pára ül. Vigyázva ölelte a part, nehogy baja essék. Mégis mikor kíváncsi halak kibújtak a finom hártya összetört, de sebaj, mert láthatatlan kezek újra csiszolták. Ezt nem mesélték, ezt én láttam. Bágyadt hajnali fáradtsággal küszködve ültem a vízparton és halakra vadásztam..., hogy volt-e kapásom? Nem tudom! Elbűvölt a látvány az illat és az érzés, melyeknek egy egyszerű nevet adtak őseink: TISZA.
Elgondolkodtam, mi lesz ha, véget ér a nyár, hisz már az augusztus kapuján kopogtat az ősz. Olyankor sár van, nyirkos sár illatú minden, és hideg is van. Bölcsen megállapítottam, nem tudok mit tenni ez ellen, ha csak annyit nem, hogy itt leszek vele és tisztelettel elbúcsúzom tőle egy időre. Így tettem.
                                                       
Meleg nélküli napfényes októberi nap volt.
Utolsó igaznak hitt hazugságokkal érkeztek a folyóra és a tóra a horgászok.
 - Majd ma, ma biztos megfogom! - mondták. Lázas jövés menés volt mindenütt a vizek körül, míg végre mindenki megtalálta a reményt adó helyet. Hihetetlen, de csendesség kezdte uralni a tájat, pedig sok ember horgászott. Úgy éreztem, mintha beszippantott volna a Tisza- tavi ősz.  vízi madarak hancúroztak az ajándék napfényben. A nyár árnyéka arany színű selyemmel terítette le a környező nádast.
Őszinte leszek, egy kis gyémánt színű könnycsepp végig gördült az arcomon, de nem azért mert szomorú voltam, azért mert láthattam ezt a csodát. Láthattam azt, hogy él és azt, hogyan hal meg.
Nem mond igazat aki azt mondja, hogy egy falevél zizegve hullik le, engedve az ősz akaratának. Hang nélkül imbolyogott alá, míg végül mellém esett. Ott már mondott valamit, de nem értettem tisztán.
Talán, hogy köszöni, vagy jó volt velem lenni, vagy vissza vár? Igen, ezeket mondhatta.
                                                       
Egy kis hal kíváncsian loccsantotta meg a vizet, egyet értett ő is vele.
A szívemet simogatta ez a hangulat.
A nap már zavarban volt mert közeledett a látóhatárhoz, tudta hogy,  hamar elbújik és véget vet ennek a csodának.
Végig néztem a tájon és láttam ahogy integet.
Én is búcsút intettem. Amit viszont most láttam, azt nem lehet elmondani, azt látni kell!
                                         
                                             VÉGE

2o16 november 23