19 09 06 A folyó hagyatéka: harmadik fejezet

                                   

Harmadik fejezet.

                                                                ...és egy lány.
                                           
   

                                       

 1.

– Viszem haza anyumnak, mert paprikást akar csinálni – mondta Józsi,  gúnyolódva.
 – Elment az a maradék eszed is, hülye vagy teljesen? – folytatta.
 – Valamit mondanom kellett, mi van ha belenéz a csónakba a tanár úr, és ne hülyézz le, mert itt hagylak! – emelte fel hangját a vöröshajú.
 – elmész, igen? Menny csak! Nem tudom apád hogy fogja kifizetni a kártya adóságát Geri! – gúnyolódott tovább és a Gerit pimaszul meg is nyomta.
 – Te nem hívhatsz Gerinek, mert nem vagy a barátom! – közben keményen hátra nyúlt és erőssen megmarkolta Józsin a katona zubbonyt – különben elmondom neked a nagy titkot: most jöttem veled utoljára, mert ezzel a mai fogással kiegyenlítettem a számlát – engedte el haragosan a gallért.
 – Azzal tisztában vagy Gergőke –, folytatta amaz a céltalan gúnyolódást – hogy már bűntársak vagyunk és ha felnyomsz a rendőröknek akkor te is jössz velem.
 – Én nem nyomlak fel, csak kiszállok és viszem a csónakomat is.
 – Hohó! – vette be az evezőt Józsi a csónakba – azt akarod mondani hogy te kiszállsz, viszed a csónakod és utána becsületes horgász leszel és nem nyomsz fel! Ezt nem veszem be kispalytás!
 – Pedig így lesz – mondta határozottan a vöröshajú.
Sokáig csend volt a csónakban. Csak a víz loccsanásait és a deszka koppanását lehetett hallani, ahogy az idősebb férfi ismét húzni kezdte az evezőt.
A feszült csendet szinte látni lehetett és az orvhalászok örlődtek gondolataikban.
Józsi, tudta, ha Gergő elviszi a csónakot ő nem tud halászni és annyi pénze pedig nincs, hogy vegyen egy másikat.
 A fene egye meg ha megtudok lépni a télen, akkor nem kell hátra hagynom a csónakot, és most nem kellene itt szarakodnom ezzel a taknyossal – gondolta át az üldözés napját. Habár –,  folytatta a gondolatsort – jól jött, hogy az örege ennyit veszített a kártyán, mert tavasz óta, egész sok pénzt keresett nekem ez a mamlasz. A csónak, igen a csónakot kell megszereznem és akkor mehet a fenébe! – jött rá a megoldásra – úgysem mer beköpni mert megijesztettem azzal, hogy már a bűntársam – nyugodott meg ettől kissé.

Az a rohadt kártya! – dohogott Gergő, magában, miközben átgondolta a lehetőségeit – képes volt kivenni a suliból is, csak mossa ki valaki az adóságából, de miért nem ő halászik ezzel a másik szeméttel? –, mérgelődött apján magában – mert akkor nem tudna a  kocsmába járni – jött rá az egyszerű válaszra.
 – Gondolkoztam Gergő és találtam egy megoldást. Kiszállhatsz és nem kell többet jönnöd, horgászhatsz mint a gyerekek.
 – Hallgatlak! mit találtál ki? – mondta várakozóan a fiatalabb. – elfelejtek minden tartozást és te cserébe átadod a csónakodat nekem.
 – Azt már nem! Nem fogod megkapni csak úgy a csónakot és különben sem az enyém, te is tudod, hogy nem a fateromé – közben a csónakkal kikötöttek és elkezdtek pakolni.  – Ha átpasszolod akkor nem nyomlak fel, ha véletlenül lebuknék, de ha, te nyomnál fel akkor megmondom hogy a csónak a tiéd. Különben apád úgysem használja mert mindig részeg és még bele találna esni a vízbe. Én csak meg akarom menteni az életét – mondta Józsi és nevetett a viccén. – te mocskos szemét te az apámat nem sértegetheted, igaz hogy iszik és kártyázik, de még akkor is különb mint te, mert te és a hozzád hasonló gazemberek csak a gátlástalanságban érzitek magatokat jól, neki csak annyi bűne van hogy iszik – ugrott oda kiabálva Gergő és már markolta a zubbonyt.
Józsin nyoma sem maradt az előbbi fölénynek és gőgnek, csak az ilyedt meglepődés látszódott az arcán és tétován hátrált, ahogy a vöröshajú fiú kétkézzel rángatta, a szeméből pedig olyasmi sugárzott mintha nem tudná biztosan, hogy a következő percet túléli-e.
 – A csónakot megkapod ha a fater is bele egyezik, de még előtte akarok valamit adni – azzal elengedte a zubbonyt, öklét összeszorította, hogy a bőr a kézfején kifeheredett és jobb kézzel olyat ütött a bal arcába, hogy a csónakon átrepült és egyenesen a vízbe esett – most már tiéd lehet a csónak. A többit apámmal rendezd le! Azzal Gergő neki vágott gyalog a gátnak és sorsára hagyta egykori üzlettársát.
Dühös elszántsággal rótta a kilométereket és közben azon tépelődött, hogyan juthatott el idáig ő, akinek olyan nagyratörő tervei voltak a jövőt illetően.
 Mennyit álmodozott, tervezgetett! Mennyit tanult, hogy megtudja valósítani az álmát: azt, hogy mérnök legyen, hogy részt vehessen a Tisza szabályozásában, hogy zsilipeket tervezhessen és üzemeltethessen. Hajókat zsilipeljen, emeljen át akár tízméter magasságból könnyedén, néhány gomb és kar érintésével és tudva azt hogy ezeket ő tervezte. Mennyit lábatlankodott a munkások között mint gyerek, mikor a duzzasztót építették és hogy csodálta azt a semmit amiből ez a csoda lassan felnövekedett.
Most hogy újra felidézte álmait, nagy szomorúság öntötte el és úgy érezte, a helyzete kilátástalanabb mint valaha.
Nem érdekel azért is visszamegyek a suliba, nekem erre van szükségem, nem a rablásra, bűnözésre! – gondolta végig elszántan a lehetőségeit.
Lassan kezdett megnyugodni ettől. Kezdte jól érezni magát és jó volt, hogy ismét vannak tervei és céljai. A csónakra gondolt és sajnálta.
 Jó kis könnyű alumínium hajó volt. Ilyet csak a katonaság használ – gondolta – apa nehezen jutott hozzá – emlékezett mikor apját nyugdíjazták a seregtől, akkor egy határőr haverja selejteztette ki és ez lett a búcsú ajándéka. Majd ő megegyezik azzal a szeméttel, de azért jól megkapta – gondolta magában.
Kezdett jókedve lenni és csak most vette észre, hogy még van vagy tíz kilométer hátra és ezt mind gyalog kell megtennie. – Nem baj! –  mondta félhangosan és fütyörészve tovább ballagott.   

                                                           2.
Péter settenkedve ment le a csónakba, nehogy az öreget felébressze. Tele volt még azzal az élménnyel amit ez a tiszavirágzás és az éjszakai horgászat okozott benne.
 Aludni nem tudok mert délelőtt van, ilyenkor csak az öregek alszanak – gondolta, miközben a harcsázó bottal óvatosan lement a csónakba. A part szélében megpróbálom, hátha van pihenő harcsa, ahogy Sanyibá’ tanította – gondolta át tervét.
A horgot felcsalizta néhány tegnapi bogárral és jófajta harmatgilisztával, majd a csónak végéből a vízbe engedte.
Négy-öt méteres a víz – állapította meg.
Egy ideig figyelte a kapást, de hogy nem mozdult semmi, így kezdett elkalandozni.
Gondolatban lement a víz alá és próbálta elképzelni, látni milyen növények lehetnek lent és milyen akadókkal kel megküzdeni, ha kapás lesz. Innét tovább szőtte gondolatait és már a terveiről kezdett ábrándozni: arról, hogy majd a Tiszával fog foglalkozni, leszeretné írni mind azt a szépséget, amit itt látni lehet! Azt, hogy milyen növényei vannak, hogy az állat világa milyen sokszínű. Mind ezt szeretné, de nem tudja pontosan, hogy ezeket hogyan lehet megvalósítani. és ezt akarja majd Sanyi bácsitól megkérdezni. Néhány éve mikor elárasztották a tározó medencéjét, látta ahogy a szeme előtt vált ez az egéssz vízterület egy önálló életté. Akkoriban kezdett el járni Sándorral horgászni, ugyan nem a tározóra, de láthatta ahogy hétről hétre, hónapról hónapra kisarjadt belőle egy új és csodálatos élet.

 – Valami viszi a damilodat! – ijesztette meg Sanyibá’ hangja. Az öreg már jó ideje figyelte a horgász ábrándozását, mikor észre vette, hogy valami húzza a harcsázó botot. Péter megmarkolta a botot és érezte, hogy ez nagy hal. Bevágott egy óriásit és beleállt a hal húzásába. – Ez harcsa – mondta kissé ilyedten.
 – kormányozd és tartsd röviden még eloldom a csónakot! – intézkedett Sándor. Már pengett a damil a húzástól, mikor a csónak meglódult. – Most vigyázz akassz még egyet, mert ilyenkor szokott belazulni és akkor hopp!
Péter belehúzott még egyet a hal meglódult, de csak a part mentén és nem a meder felé.
 – Nem akar bemenni keresi a búvóhelyet –, mondta Sándor – no mindegy megyünk utána a part szélén, egyszer majdcsak feladja.
 – Sanyibá’ nagyon nehéz, már alig bírom tartani!
 – Elengedjük? – kérdezte a tanár mosolyogva.
 – Dehogyis engedjük – mondta a fiú lihegve.
 – Akkor tekerd! – Most meg akadt és nem jön, de jön csak nehezebben. Megint megakadt.
 – Csak le ne fűzze magát valami gyökérhez! – mondta Sándor.
 – Most nehezebb mint az előbb volt, de jön felfelé – nyögte Peti.
 – Lehet, hogy valami gyökérfélét is húzol vele, amibe az előbb beleakadt. – Itt van az ólom, már jön és valami ágat is húzok.
 – Várj majd segítek! Ez meg mi a fene? Ilyedt meg Sándor.
 – Nagyon nehéz – panaszkodott Peti.
 – Beindítom a motort és bevontatjuk valahogy a közepére, nehogy itt leakadjon. Különben valamibe belegabalyodott a harcsád és ezért nem jön. A motor felbőgött és komótosan megindult befelé.
 – Te csak a féket szabályozd, nehogy elszakítsa a motor húzása.
 A folyó közepén Sándor leállította a motort, Péter pedig ide-oda lépkedett a csónakban ahogy a harcsa kívánta. – Lassan erőltetheted a fékkel –, oktatott Sándor – tekerd, úgy, most pumpáld, húzd, tedd a kezed az orsóra, most tekerd, orsóra, tekerd, orsóra! Úgy, ügyes vagy, mindjárt fent van, már látom az akadót amit összeszedett.
 – Nem fog elszakadni? – aggodalmaskodott Péter.
 – Remélem nem! – felelte. Na itt a feje, nem nagy, körülbelül nyolc-tíz kiló lehet, csak az a baj, hogy húzol valami ágat is. Várj mindjárt megvágózom! Kár, hogy megkell szúrni, pedig kézzel is belehetne venni, de így a biztos. Sándor megfogta a kovácsolt vas  vágóhorgot és finoman belehúzta a harcsa álkapcsa mögötti bőrbe. – Én már fogom – mondta – te pedig tekerd! – Mi a fene ez? – lepődött meg Sándor attól amit látott. – egy karó áll ki a halból, nem egy, hanem kettő és nem is a halból, hanem egy hálóból – mondta mindezt nem kis ámulattal. – Tartsd a damilt feszesen, megpróbálom aládugni még  a merítőt is addig fogd a vágót! – rendelkezett, majd ügyes mozdulatokkal beleterelte a harcsát és azt a valamit a nagy merítőbe.
 – No nézd csak, egy varsát is fogtál! – ült le szuszogva Sándor a csónakdeszkára. – azért volt ilyen nehéz, pedig hat-hét kilónál nem lehet nehezebb a hal. Bele gabajodott szegény.
 – ilyen hállót még nem láttam – mondta az ijedtségtől sápadtan a fiú.
 – Ez egy olyan régi halfogó eszköz –, magyarázta az öreg – hogy betereli a halat a hálóba amelyik a part szélénél csipeget a parti fák növények gyökerei között. Ez a terelő hálló –, mutatta a körülbelül egy méter hosszú és negyven-ötven centi széles sál szerű hállót –  aminek a végét leszúrják egy karóval az iszapba: ez itt az egyik karó, és a másikkal a másik végét, így ki van feszítve ez a háló a part mentén, ami majd betereli a halat a varsába mert itt az első gyűrűnél, látod, itt hozzá van varrva a varsához. Ez itt maga a varsa, amiben van egy befelé szűkülő másik...
 – Az anyád! – ugrott egy nagyot Péter ijedtében, ugyanis hálótól és a horogtól megszabadított hálátlan harcsát nem érdekelte a háló felépítése, így hát ő távozni akart a csónakból, de csak a vödröt és más, számára haszontalan dolgot sikerült csak összeborogatnia.
 – Na, na! – csitította az állatot az öreg horgász is, majd fojtatta.
 – Eddig érted?
 – Igen! – felelte a fiú.
 – Tehát ez a külső háló  és benne ez a szájától induló belső, ami befelé szűkül és visszafordul magába, így, ha a hal beleterelődik akkor a benti szűk lukon nem tud kijönni és bent marad. A hengeres varsának a másik végét is leszúrják egy karóval és a terelőt meg a száját úgy teszik le, hogy szembe legyen a folyással. Mindig olyan méretűt használnak amilyen, vagy amennyi hal várható azon a folyó szakaszon. Ez például egy kettő méter körüli, ami nagy halakat tud fogni.
 – Azt honnét tudják, hogy van-e benne hal? – kérdezte Péter.
 – A karókat úgy szúrják le, hogy kiálljon a vízből és a nagyobb halak azt szabálytalanul mozgathatják, ami látszik, de általában úgy nézik meg, hogy a hátsó karót kihúzzák és felemelik a zárt végénél. Kifelé nem tud esni a hal a vége meg le van zárva.
 – Értem – mondta a fiú és látszott rajta hogy nincs a csónakban csak a teste, a gondolatai valahol a folyón voltak..., éppen varsát raktak le.  – Ki tehette le ezt a varsát? – kérdezte kicsit később kiváncsian.
 – Nem tudom kié lehet. Majd megkérdezzük a halőrt, ő ismeri azokat akiknek van ilyen szerszámra engedélye.

                                                           3.
 Nagy nehezen kikecmergett a partra, ami nem volt akadálymentes, hiszen a csónak közben beljebb sodródott a parttól. Ruhástól próbált utána úszni és ez igen elfárasztotta.
 – De megvagy! – mormolta kimerülten. – most már csak a kapitánnyal kell elhitetnem, hogy a csónak kell a tartozásba és... – így gondolkodott félhangosan. Mire a csónakot kipakolta és a halakat elrejtette, már kész is volt a terve a jövőt illetően. Jókedvűen beült a rocsóba és elindult a kikötő felé. Az arcát még simogatta; Gergő emléke még sajgott, de már ez sem zavarta, mert örült a mai nap termésének. Nem a halaknak, hanem annak, hogy milyen könnyen jutott csónakhoz és még egy olyan ötlethez, aminek különösen örült.
 – Hi-hí! – kiáltott, majd neki vágott a víznek.
Húzta a folyó vizét maga alá evezőjével és fejében rendre kerekedett a terv amivel nagyobb bevételre tesz majd szert.
 – Nagyiparos leszek! – határozta el magát Józsi.

                                                           4.
Az étterem kikötőjében halkan koppanva kikötött a ladik. Sándor és Péter, miután leengedték a harcsát a vízbe, felmentek az épület lépcsőjén egyenesen az étteremvezetőhöz.
 – Megint halat hoztatok? Teljesen csődbe visztek – mondta a főnök tréfásan.
 – Most nem halat hoztunk Mátyás, hanem Lacit keressük.
 – Melyik Lacit, a halőrt, Sütő Lacit?
 – Igen! – mondta Sándor komoly arccal.
 – Ma már nem lesz azt mondta. Csak éjjelre jön vissza, mert van valami rabló csapat, azt szeretné kifigyelni. Miért valami baj van?
 – Ami azt illeti mi is azért jöttünk, ugyanis Péter fogott egy szép harcsát – fűzte össze egy kis dicsekvéssel Sándor a mondandóját – és közben a hal összeszedett a partszélénél egy leszúrt varsát. Na azt hoztuk be Lacinak, mert nem tudjuk, hogy kié.
 – Tudtommal most nincs lerakva varsa, tudod Sanyi, hogy addig nem varsáznak míg a tisza virágzás le nem zajlik. – Tudom és ezért furcsa. Azért itt hagyjuk és kérlek mond meg neki, hogy a nagyfa alatt volt, a szakadó part előtt!
 – Persze, megmondom, de nem isztok valamit?
 – Péter? – kérdezte Sándor a fiút.
 – köszönöm nem kérek, mert a harcsa lent van a csónaknál, aztán én inkább sietnék – mondta céltudatosan Péter.
 – Na és mekkora?
 – Hét kilós mondta az újonc büszkén.
 – Gratulálok Péter!
 – köszönöm Mátyás bátyám!
 – Nem bátyám, hanem Mátyás! Mert aki harcsát tud fogni a Tiszán az engem ne magázzon és különben sem vagyok még öreg. Rendben? – kérdezte az éttermes és kezet nyújtott elismerően.
 – Rendben Mátyás, köszönöm és megtisztelsz – tette le a felnőttes mondatot a fiú.
Bemásztak a csónakba Péter könnyedén, beindította a motort és elindultak a kikötő felé, mert már erőt vett rajtuk a fáradtság és Péterben amúgy is tombolt a büszkeség a harcsa miatt, no meg alig várta hogy megmutathassa a két havernak és a szüleinek is.
 – Sanyibá’ nézze csak! Az nem az a Józsi  ott a csónakban, akivel  reggel találkoztunk?
 – Szavamra, de az! Csak most egyedül van –, mondta az öreg – vajon hová lett Gergő? – folytatta némi érdeklődéssel – és honnat jön
 – Gergő biztos haza ment – állapította meg Péter.
 – Gyalog? Hiszen legalább tizenöt kilométerre lakik  – okoskodott halkan Sándor – meg aztán Józsinak van autója, hát minek menne gyalog. – Gondolom ott maradt a parton, hogy Józsinak ne keljen kettőjükkel evezni a kikötőig – válaszolta meg Péter az okoskodást.
 – Lehet, lehet, de...; mindegy – engedte el Sándor a kérdést, de meg nem nyugodott; valami motoszkált benne.
 – lassítsd meg a motort fiam..., menj közelebb! – szólt Péterre az öreg
 – Vége a horgászatnak? – szólította meg az evezőst. – Vége! – válaszolta amaz.
 – Na a harcsa talán elúszott? – kukkantott át  Sándor a csónakba.
 – Elvittem Gerinek haza – válaszolta Józsi nem túl meggyőzően.
 – Aha, na menjünk fiam! – hagyta rá Sándor.
Mélyen elgondolkodott és rémülten latolgatta: talán nem lehet az, hogy Gergő és Józsi, ők ketten az orvhalászok? Hisz a csónak az a Gergő apjáé... no mindegy.
 – Te Péter mit fogsz csinálni a harcsáddal? – állította meg rohanó gondolatait Sándor.
 – Úgy gondoltam, elhívom Janit, Robit meg Sanyibát’ és megpróbálok főzni egy tejfölös harcsapörköltet úgy ahogy tanította – válaszolta Péter.
 – Ha ez meghívás, akkor ezt szívesen elfogadom, mert a tejfölös harcsapörkölt a szívem egyik csücske.
 – Mi a másik?
 – A másik? – kérdezett vissza Sándor – A másik pedig, ha ez a pörkölt, kapros túrós csuszával van tálalva.

                                                           5.
A motor egykedvűen berregett s vitte tova a sokat látott csónakot. Péter már ügyesen vezette, kormányozta és büszkeségtől duzzadó mellel feküdt neki az enyhe tiszai szélnek. Köröttük mindenütt kinyilt már a nyár. Éhes halak fickándoztak a víz tükrében, várva néhány maradék kérészt, hátha még terem nekik is a Tisza; mintha tudták volna, hogy az a néhány bőséges nap lassan elmúlik. A két ölelő part színesen, illatozva és a fák között megrekedő régi, szép emlékeket dédelgetve kínálta horgász helyeit. Itt a hűs fák alatt érezni lehet azt a sok kalandot, izgalmat, amit egy-egy sátras horgászat ott hagyott. Titkos emlékek, nyomok árulkodnak arról, hogy mi minden megtörtént megtörténhetett.
Péter merengve nézte az erdőt és visszatértek gondolatai oda, hogy egyszer majd része lesz ő is ennek a csodának. Már régóta érzi, hogy ide tartozik, de most már tenni is szeretne valamit. Kutató biológus szeretne lenni itt és a tározón. Akkoriban mikor megszületett a tó, már akkor megfogta benne valami. Akkor még nem tudta mi az hiszen kisfiú volt, de később már meg is fogalmazta magának. Ami akkor megérintette az az új élet megalkotása az új élet sarjadása volt. Úgy szokta mondani, hogy a tározó és a nád vele együtt nőtt s ezért ez a legkedvesebb barátja. Az újságok úgy emlegették: a tározó és az erőmű, ami arra lesz majd hivatott, hogy áramot termeljen és a tározó elnyelje az árvizeket s táplálja az alföld mezőgazdaságát vízzel. Péter már gyerek fejjel többet látott benne. Ő már akkor tónak nevezte. Mindenki más tározónak hívta, de ő már akkor látta, hogy ez a Tiszának a tava. Úgy gondolta, hogy az árasztás új életet teremt majd. Új horgászvizet, talán egy új folyót, sok-sok halat. Gyermeki gondolatai akkor így csapongtak és ki gondolta volna, hogy ő járt már akkor is;  ezerkilencszázhetvenháromban: az első árasztás idején a legközelebb a valósághoz.

Sándor hangja térítette magához. – Nézd amott!
 – ki? – kérdezte értetlenül a fiú.
 – Gergő amott a gáton, mintha ő lenne! – mutatott a távolba Sándor. – Tényleg! – állapodott meg Péter tekintete is a mozgó alakon.

                                                           6.
Gergő hallotta amint mögötte egy motorcsónak közeledik és ahogy közeledett hátra fordult.
 A tanár úr! – futott át az agyán.
Figyelte amint a parthoz kormányoznak és közben arra gondolt, pont kapóra jön ha idejönnek.

– kormányozz a parthoz és amiről az előbb beszéltünk a haverjával, arról egy szót sem! – figyelmeztette Sándor suttogva a fiút.
 – Rendben! – ígérte meg Péter.
 – Jó napot Gergő! – köszöntötte Sándor – hazafelé tartasz?
  – Igen tanár úr, már haza.
 – A kikötőbe mész? – Ha gondolod elviszünk.
 – köszönöm elfogadom – mondta a vörös.
 – A barátod biztos nem akart veled evezni a kikötőig ugye?
 – Az igazság az, hogy Józsi nem a barátom csak együtt horgászunk.
 – Köszönöm tanár úr! – mondta Gergő és közben beugrott a csónakba. – szép harcsa –, mutatott a fogásra Gergő – ki fogta?
 – Én! – büszkélkedett Péter.
 – Faragó Gergő! – nyújtott kezet a vöröshajú a fiúnak.
 – Széles Péter! – mutatkozott be Péter is.
 – Tanár úr üdvözlöm és örülök hogy erre jártak.
 – Jóskát, láttuk evezni erre felé. Talán nem kell sokat várnod a kikötőben és odaér.
 – Szóval mi összevesztünk és én nem a kikötőbe megyek, hanem haza, de ha a kikötőig elvinnének akkor hálás lennék, onnét már közel van a falu.
 – Rendben – mondta Sándor és figyelmeztetőleg kacsintott Petinek, hogy ne szóljon semmit – és a harcsát hol hagytad? – kérdezte.
 – Azt Józsi hozza, és haza is viszi... remélem!

– Óvatosan és nagyon lassan! – rendelkezett Sándor amint a kikötőbe értek. – Lassan, csak csússzon a csónak, most állítsd le a motort és evezz be a két csónak közé! – így kell, ügyes vagy!
 – Na fiúk ide állok az autóval és gyorsan bepakolunk.
 – Segítek! – kezdte adogatni Gergő a partra a csomagokat.
 – Még egyszer köszönöm tanár úr!
 – Ne tanár urazz már, nem vagyunk a suliban! Sándor a nevem.
 – Köszönöm Sándor bátyám a fuvart! – Igazán nincs mit és haza is viszünk.
 – Azt nem... tiltakozott volna Gergő, de Sándor hamar belé fojtotta a szót.
 – Semmi nem..., elviszünk és kész!
 – Értettem! – mondta a vörös fiú és a szemében valami boldogság, vagy öröm féle fény gyúlt amit a másik kettő is észrevett.
 – A csalis vödröt add Gergő, utána jöhet a hátizsák, lámpák, csizmák, most jöhetnek a botok! – vezényelte Péter a rakodást a parton és adta tovább barátjának.
                                                           7.
 Lassan megtelt az autó, még Gergőnek hagytak egy kis helyet majd megindult a kis csapat haza. Gergőt megérintette a két ember barátságos viselkedése, rég nem hallott ennyi kedves szót és rég nem segített rajta senki ennyit. Felbátorodva azon, hogy talán bíznak benne, hamar rátért arra amire  találkozásukkor azt mondta: épp kapóra jött.
 – Sándor bátyám, még szeretnék kérni valamit!
 – Mi lenne az? – kérdezte a tanár miközben a Wartburg sebességváltóját másodikból harmadikba váltotta.
 – emlékszik tavaly mikor kiírattak a suliból?
 – Igen, emlékszem.
 – Hát én leszeretnék érettségizni mégis!
 – Ez nagyszerű! – lelkesedett fel Sándor – és mi az ami erre inspirált? – kérdezte.
 – Tudja –, kezdte  fiú a vallomását – nekem nagy terveim voltak a továbbtanulással kapcsolatban. Mérnök szerettem volna lenni, de sajnos az apám nem engedte. Azt mondta, hogy ő sem járt egyetemre; akkor én mit akarok!? Vagy belépek a seregbe, vagy mehetek a gyárba dolgozni. – Kell a kereset, mert anyád keresetéből és az én nyugdíjamból nem lehet megélni – mondta.
 – Értem. Nyilván a családi dolgaidba nincs beleszólásom, de a továbbtanulásban tudok némi segítséget nyújtani. Neked mi a terved, mire gondoltál, hogyan szeretnél tovább tanulni?
 – Úgy tervezem, hogy maradnék a gyárban és munka mellett tanulnék. Ezt így eldöntöttem és ha van rá lehetőség akkor így szeretnék tanulni.
– Ez igen céltudatos hozzáállás, de azt tudod ugye, hogy ez így nem lesz egyszerű élet?
 – Igen van róla némi fogalmam, de Higyje el Sándor bátyám, ez az életforma amit most élek, ez sokkal rosszabb, mert ebben nincs semmi célom.
 – Ezt te érzed, viszont az előbbi elhatározásodban én, biztosra veheted, hogy támogatlak. A jövőhéten mikor tudnál bejönni a suliba?
 – Kedden éjszakás leszek, szerdán be tudok menni.
 – Nagyszerű, akkor szerdán ebéd után gyere be, hozd a bizonyítványaidat és az igazolványodat! Majd a gyárból én kérek hozzájárulást, mert van ott néhány ismerősöm, akik tudnak segíteni ebben. – Köszönöm tanár úr! – Igazán nincs mit, úgy hiszem nem fogok benned csalódni! –, mondta Sándor nyugtatólag – de megkérdezhetem melyik mérnöki pálya érdekel?
 – Vízügyi üzemeltetési mérnök szeretnék lenni – vágta ki Gergő büszkén. – Ez igen, te aztán tudod mit akarsz fiam.
 – Sándor bátyámnak azt tudnia kell, már kiskoromban elhatároztam, hogy hidakat és erőműveket szeretnék építeni. Mikor a duzzasztót építették, sokat lógtam az építkezésen. Keresztapám ott volt művezető és majdnem mindig ott voltam vele.
 – Csak gratulálni tudok az elhatározásodhoz –, mondta Sándor – de kérdeznék valamit; ezzel a Józsival milyen a kapcsolatod? Ha nem akarsz nem kell válaszolnod! – Szép Józsi? Ő a faterom haverja én csak horgászok vele. Tőlünk szokta bér... – Gergő itt elnyelte mondanivalóját – kölcsönkérni a csónakot.
 – Nagyon jó kis hajó – állapította meg Sándor elterelve a témáról a szót, mert már kezdte összerakni magában a két férfi szerepét. Csak még arra nem jött rá, hogy Gergő miért jár Józsival halászni.

                                                           8.
 – Itt vagyunk, merre menjek? – kérdezte az öreg.
 – A templomnál jobbra és utána balra a kis utcába – irányította a vöröshajú a tanárt – itt, és ez a zöld kerítéses ház. A ház kertjében két öreg fenyő őrizte a ház éberen csillogó szemeit, ablakait. Ahogy kiszálltak az autóból a kapu csikorogva megnyilt.
 Péter még az imént hallott mérnöki szón gondolkodott és már egy kérdést fogalmazott épp, mikor Sándor megszólította.
 – Rátóti Sándor, ő pedig..., gyere Peti! – térítette magához Sándor ismét. Péter kiugrott az autóból és... – Na mi van veled? – kérdezte Sándor.
 – csak elgon-dol-kood-taam... – akadt el a lélegzete, mert egy angyal állt előtte szárnyak nélkül.
 – A húgom – mutatta be Gergő a lányt.
 – Faragó Evelin – csilingelte egy bájos hang.
 Péter idétlenül érezte magát. Kis időbe tellett mire össze tudta szedni gondolatait és bemutatkozott. Közben kezet nyújtott a lány és mikor megérintette, érezte, milyen meleg és kellemesen puha, lágy tapintású a bőre. Kellemesen lágy vörös haja bájos kedvességgel omlott a vállara és úgy tűnt, mintha a gyönyörű, zöldeskék szemeinek igyekezne méltó keretet nyújtani. Szinte beleborsózott a lelke az élménybe.
 – Örülök Péter, hogy megismertelek. Ezt a mondatot már nem is a földről hallotta Péter, hanem  szinte a mennyekből.
 Tudtam, hogy egy angyal! Vagy én hülyültem meg? – Kérdezte magától hitetlenkedve.
 Ilyen szépség nincs, nem létezik! – és ekkor már tudta, hogy tévedett, mert érezte az agyal kezének melegségét.
 De van, és itt van előttem! – gondolta.
 – Én is örülök! –mondta és zavarba ejtően bele nézett a lány szemébe. Ettől a lány arca még színesebb lett; mert zavarában elpirult.
 – Anya itthon van? – kérdezte Gergő a húgát.
 – Még nem ért haza – jött a válasz.
 – Evi, tudnál csinálni nekünk kávét?
 – Persze – válaszolta a lány lelkesen.
 – Nekünk talán mennünk kéne Peti! Mit gondolsz? – próbálta Sándor felébreszteni barátját a réveteg ábrándozásból.
 – Én szeretnék inni egy kávét! – mondta Peti, miközben a tekintete még mindig a lány szemében volt, sőt már nem is a szemében, hanem a szemén keresztül a lelkét látta.
 – Jó! – adta meg magát Sándor, látva a lehetőségeit, ami már nem volt, tekintve, hogy megjelent egy magasabb hatalom szele.
 – Akkor talán menjünk be! –  vette át Gergő az irányítást. Mert ő is észrevette, hogy a fiatalok között forró lett a levegő. A húgát még ilyen zavart, határozatképtelennek nem látta. Őt aki folyton anyáskodott és több dologgal is tudott törődni egyszerre, most ez a képessége összeomlani látszik. Péter kizárta a világot és jelenleg csak Evelint engedte be ebbe a világba.
 – Péter te hová jársz suliba? – Most kezdem a gimit szeptemberben – fecsegtek ők ketten céltalanul kávézás közben.
 – Akkor szerdán látlak Gergő ugye? – kérdezte Sándor később, ezzel brutálisan véget vetve a kávészünetnek.
 – Igen Sándor bátyám – válaszolta büszkén a fiú.
 Evelin kérdő arccal nézet a bátyjára
 – Majd elmondom, ne aggódj hugi! – válaszolt Gergő kérdés nélkül.
 – Peti, te nem szoktál kávézni, mi történt veled? – kérdezte később Sándor az autóban.
 – Azt hiszem azoknak van igazuk akik azt mondják: a szerelem lezűlleszti az embert – határozta meg Peti a jelenséget ami ma érte.
 – Csak nem..., és miből gondolod, hogy szerelmes vagy?
 – Mert úgy érzem át tudnám ölelni a világot és újra szeretném látni. – Akkor ez, az a betegség fiam – mondta lemondóan és ő is boldogságot érzett. Újra érezte azt, mikor ő volt szerelmes.

                                                            9.
 – kisfiam, valami baj van?
 – Semmi anya – mondta Péter elgondolkodva – miért? – Mert még nem nyúltál a vacsorádhoz.
 – Nem is vagyok éhes! Apa mikor ér haza? – kérdezte álmosan, vagy inkább révetegen?
 – Ma kicsit későn ér haza azt mondta, mert a ballagásodra intézi a felszerelést, edényeket, miegyebet. Miért? – Aha csak valamit kérdeznem kell tőle! – mondta most már igazán fáradtan. – Anya én lefekszem – mondta és jóéjjt kívánt.
Sokáig nem tudott elaludni mert a lányra gondolt szüntelen, de egyszer csak elkapta az álom selyem fátyola és magával vitte oda, ahol mindent megtanítanak arról: hogyan kell a szerelmet irányítani.
Mert valljuk be őszintén, ezidáig még hősünk nem volt szerelmes csak a folyóba. Most hát az álom birodalmában össze is keveredett minden ami eddig számára fontos volt.
Először Sanyi bácsi sétált egy szép harcsával a vizen, aminek a fején egy varsa volt fátyol helyett. Majd Józsi elkérte a varsát mondván, hogy az kell Evelinnek mert menyasszony lesz és a harcsát így vissza is engedték a vízbe. Ezután Evelin felpofozta Józsit mert koszos és halszagú volt a fátyol, ezért Gergő bemutatta Pétert a húgának és a lány megkérte Pétert, hogy mentse ki innét és menjenek el egy moziba. Később már csak arra emlékezett, hogy a jegyszedő lökdösi hogy adja már oda a jegyeket, különben elrabolja Evelint. Ami ellen Péter tiltakozott és egyre csak azt hajtotta Evi ne, Evi ne menj vele! Majd egy erősebb rángatásra felébredt és anyja állt fölötte. – Rosszat álmodtál kisfiam –, mondta és megkérdezte – ki az az Évi akiről álmodban beszéltél. – Évi? – kérdezett vissza – nem ismerek semmilyen Évit anya – mondta és nagyot nyújtózott és még boldogabbnak érezte magát mint tegnap.
 – Itt van Robi és Jancsi: jöttek megnézni a harcsádat.
 – Ok! – mondta Péter  – megyek nemsoká csak felöltözök.
A fiúk már ott könyököltek az udvari  betonteknőnél és irigykedve nézték a nemrég még tiszai harcsát amint lógatta bajszát és várta végzetét.
 – Hogy jött és mire, meddig fárasztottad? – záporoztak a kérdések a fiúktól mikor barátjuk végre kijött. Péter rendre elmesélt mindent, még a hálót is és a Gergő esetet, de Evelin nélkül. Majd egy nagyot sóhajtott mintha mindez nem számítana mert úgy is vége a világnak. – Mi van veled, nem is örülsz? – kérdezte Robi kissé gyanakodva. – De örülök csak valami ott maradt – válaszolt Rómeónk, ismét nagyot sóhajtva.
 – Mi, talán a horgászbotod? – Kérdezték szinte egyszerre a fiúk. Péter kissé elgondolkodott és talán ismét sóhajtott, közben arra gondolt, hogy hogyan mondhatná el a barátainak azt amit most érez, hisz tudomása szerint nekik még nem volt lánnyal hasonló érzésük, de nagyot tévedett, mert Robi rákérdezett...
 – Egy lány? Úristen igen egy lány! Peti szerelmes! Hallod Janó? – folytatta a megállapítást Robi. – Meséld el, mesélj el mindent azonnal!
 – Tényleg ott hagytam valamit – kezdte Péter a vallomást – ott maradt egy darab a szívemből és ez nagyon fáj. – Ennek tényleg annyi ez tényleg szerelmes – állapította meg Robi. – De nem kicsit – tette le a frankót Jancsi is.
 – Ki a lány, ismerjük? – faggatta Robi.
 – Nem hiszem, nem itt lakik.
 – Mi a neve? – kérdezte Robi.
 – Faragó Evelin – jött a válasz és Péter talán el is emelkedett egy kicsit a földtől mikor kimondta a lány nevét.
 – Ez a faszi kész van Janó!
 – Ez kész! – értettek egyet a barátok.
Péter mindent bevallott barátainak a lányról az érzéseiről a vágyairól. Mikor befejezte talán egy óra elteltével, érezte hogy megkönnyebbült és már tisztábban lát. Már nem olyan nehéz a lelke és nem érzi nyomasztó tehernek az érzéseit. Most érzi igazán boldognak, könnyűnek magát.
 – Mit szóltok a fogáshoz? – szólította meg őket Péter apja.
 – Nemsemmi’ Bélabá,’ Peti tud alakítani! – jegyezte meg Jancsi elgondolkodva és még a szerelmi beszámoló hatása alatt állva. Béla furcsálkodva figyelte a fiúkat majd egy kényszeredett mosoly kíséretében jobbnak látta, ha odébb áll. Úgy érezte, most nincs rá szükség (és jól érezte).

 – Mi történt Geri, miért hoztak haza ezek az emberek? – kérdezte Evelin a bátyját miután elmentek a vendégek.
 – Összevesztem Józsival és gyalog jöttem haza – majd elmesélt mindent a lánynak. Mindent ami történt és még azt is ami az ő vágya álma és bizony ennél a résznél Gergő könnyezett, de nem a gyengeségét könnyezte, hanem azt a tényt, hogy végre elhatározta magát és eldöntötte, hogy az életének sajátmaga lesz a kovácsa.
 – Nagyon jól tetted és már régen megkellett volna tenni. Büszke vagyok rád bátyó – mondta a lány és megölelte testvérét.
 – Ezt a Pétert honnét ismered? – kérdezte Gergőt a beszámolója után. – Őt eddig nem ismertem, de Sándorbát’ őt a gimiből; ott tanít és ezért tud nekem segíteni a felvételiben. – Jól láttam, hogy neked bejött a srác?
 – Hülye vagy, miért jött volna be? – Láttam ahogy zavarba jöttél a nézésétől.
 – Igen, mert olyan erőszakosan nézett..., na jó egy kicsit tetszik.
 – Mond még egyszer hugi, nem értem!
 – Hát jó, helyes, igen nagyon helyes. Most már elégedett vagy? – és kergetni kezdte a bátyját a lány. Mikor Gergő hagyta magát elkapni, a lány könyörgő szemmel nézett rá és megkérdezte: – segítesz nekem, hogy találkozhassak vele? Olyan helyes és azt hiszem szívesen látnám megint! – mondta és ragyogott a szeme a boldogságtól.
 – Rendben szerdán eljöhetsz velem, de nem ígérem, hogy találkozunk vele.
A lány dobogó szívvel számlálta a napokat, de előfordult az is, hogy az órákat kezdte számolni. Ennek pedig az volt az oka – igaz, ekkor lassabban telt az idő, de így azt a csodálatos érzést is nyújtani tudta amit a várakozás gyönyöre okozott. Ilyenkor élte újra a találkozást; azt a bizsergető érzést amit Péter okozott a nézésével. Mikor a fiú mélyen a szemébe nézett, érezte ahogy simogatja a lelkét és érezte azt a nyugalmat, biztonságot amit már rég nem érzett.
Szükségem van rá – érezte és vágyott, hogy újra lássa.

Peti mikor elhatározta, hogy ő is elmegy a szerdai találkozóra a gimibe, még egy kicsit izgult, hogy hogyan hozza szóba Gergőnek  azt, hogy szeretne találkozni a húgával, de ma reggelre elszállt minden aggodalma és boldogan nézett a találkozás elé.
 Mitől félek, hiszen azt akarom tenni ami boldoggá tesz – gondolta.
A nap teljesen másként sütött ezen a reggel a világra mint máskor. Ő is érezte, hogy ez a reggel másabb, sőt különlegesebb mint egyébként lenni szokott. A madarak is szebben énekeltek és olyannak tűnt mintha a hangjuk szmokingba és csokornyakkendőbe lenne öltöztetve: szépen és ünnepélyesen csilingeltek.

                                                           10.
 – Ó! Hát te Péter, mi járatban vagy itt? – kérdezte Sándor meglepetten mikor össze futott Péterrel az iskola aulájában – nem gondolod, hogy négy évig lehetsz még itt eleget? – folytatta – na ki vele!
 – Hát szóval az az igazság –, kezdett bele a fiú – hogy Gergővel szeretnék beszélni erről a mérnöki pályáról, mert most jöttem rá, hogy én is ilyesmivel szeretnék foglalkozni, csak én az öko-biológiai területtel és nem tudom merre kell érdeklődni. Arra gondoltam, ő talán segíthet, ha már úgy is benne van.
Sándor elgondolkodott kissé, hiszen eddig úgy gondolta, hogy bízik benne a fiú és tőle vár pályaválasztási tanácsot. Erre nem gondolt, hogy ...– de végül is igaza van végtére is a fiatalok jobban megtudják ezt beszélni, de az is lehet, hogy a kislánnyal szeretné felvenni a kapcsolatot – nyugodott meg Péter bizalmát illetően.
 – Értem – tette hozzá.
 – De nem baj Sanyibá’?
 – suliban vagyunk és itt szigorúan tanár úr, de nem baj sőt örülök neki, mert úgy láttam Gergő felkészültebb ebben a témában mint én – nyugtatta meg Pétert a tanár.
 – Elnézést tanárúr!
 – Majd megszokod, de mellesleg ennek az információ gyűjtésnek nincs köze egy vöröshajú, zöldszemű feltűnően szép lányhoz is?
 –Hát, egy kicsit igen – pirult el az ökológiai szakmérnök jelölt.
 – No nézd itt a Gergő! – kiáltott oda Gergő felé a tanár, mint egy köszönés képpen mikor meglátta az aulában közeledni.
 – Jónapot tanárúr! – köszönt a vöröshajú fiú és kezet fogott mindkettőjükkel – szevasz Peti – köszönt a fiúnak, majd hozzátette – de örülök hogy itt vagy, mert segítened kellene!
 – Nagyon szívesen, de miben? – kérdezte Péter meglepetten.
 – Az az igazság –, folytatta Gergő – hogy elhoztam a húgomat is mert vásárolni akar és most kint vár a suli előtt, ha megtennéd, hogy elkíséred nagy terhet vennél le a vállamról – sóhajtott nagyot.
Péter érezte, hogy elönti valami forróság, ki megy az erő a lábaiból, eltűnik körülötte a valóság. – Minden rendben? – kérdezte Gergő – Ó... igen – mondta Peti, miközben egy frissítő nagy levegőt vett. – szeretném ha elkísérnéd! – Megteszed? – kérdezte Pétert. – igen persze hogy elkísérem – tért vissza Peti a valóságba. 
 – Két óra múlva a buszmegállóban találkozunk – az jó lesz? – kérdezte Gergő. – igen – jött a válasz és közben már ment Péter a boldogság felé.
 – Ez ügyes volt – mondta elismerően Sándor.
 – Nem számítottam rá hogy itt lesz Peti, de ez így jó mert a húgom sem vásárolni jött.
 – Na lássuk akkor mit tudunk tenni a jövőd érdekében! – kezdte a tanár a beszélgetést.
 – Azt mondtad, hogy mérnök szeretnél lenni, méghozzá vízügyi mérnök, ha jól emlékszem.
 – igen pontosabban Vízügyi üzemeltetési mérnök.

                                                         11.

Evelin ugyancsak meglepődött, mikor meglátta Pétert. Mégis úgy érezte, mintha reggel együtt ébredtek volna: természetesnek és közelinek érezte a találkozást, úgy mintha része lenne a napnak az, hogy ők találkoztak. – Gergő mondta, hogy itt talállak, és ha megengeded akkor segítek vásárolni a városban. – Az nagyon szuper lenne, köszönöm – mondta a lány. – Te ősszel kezded a gimit? – kezdte a beszélgetést Evelin. – igen és te? – Én a nyolcadikat kezdem. – A bátyámat hol ismerted meg? – folytatta a kíváncsiskodást. – Az igazság az, hogy a múltkor, mikor haza vittük akkor ismerkedtünk össze – mondta Péter és kissé zavarban érezte magát, mert sehogyan sem akart benne oldódni az a valami. – szimpatikus srácnak tűnik: látszik rajta, hogy tudja mit akar. – Igen csak ezzel a Józsival ne kéne neki járni. – miért, nem barátok? – Dehogyis – mosolyodott el a lány. Csak apám akarja hogy együtt járjanak, azt mondja apa, hogy így Geri tud vigyázni a csónakra. – A tanár úr a rokonod? – kérdezett tovább a lány. – nem rokonom, hanem gyerekkorom óta együtt járunk horgászni. Ő tanított mindenre ami a Tiszához kapcsolódik. Tudod a szüleimet nem érdekli a folyó és nem is ismerik, én pedig mindig is imádtam. Így hát a Sanyibácsi nevelt fia lettem. A szüleim pedig örülnek neki, mert látják, hogy imádom a vizet, és ők ezt nem tudták volna megadni nekem, csak így. Hálás vagyok nekik ezért. – Ez nagyon szép, ahogy a szüleidről beszéltél. – És mi a terved a gimi után faggatózott Evelin tovább, miközben a város parkjában sétáltak, de ők ezt nem tudták mert annyira elvoltak foglalva egymással. Csak akkor rebbentek fel mikor Pétert a nevén szólították. – Szia Peti! Szólt egy ismerős hang. A két haver Jani és Robi szólította meg őket. – Kerestünk otthon, de anyud azt mondta, elmentél még reggel Sanyibácsihoz a gimibe. Hát errefel a fiatal úr itt csavarog egy szép lánnyal a parkban – kapta le tíz körméről Robi, barátját. – Esetleg bemutatsz a szépséges hölgynek Péter? – kérdezte a barát. – Faragó Evelin ők pedig a legjobb barátaim Kovács Róbert és Tóth János. – tett eleget a protokollnak Péter. – Miért kerestetek? – Semmi, semmi – mondták szinte egyszerre mert rájöttek, hogy most alkalmatlanok. Csak vittünk néhány dolgot a holnapi harcsapörkölthöz, de már mennünk is kell. Igaz Jani? – ja, ja igen – válaszolta amaz és elköszöntek. – Harcsapörköltet főztök? – igen – válaszolt Peti büszkén – és én főzöm. Kapros túróscsuszával lesz tálalva. Ekkor Evelin egy nagyot nyelt. – Figyelj csak Evi! – ragyogott fel Péter – elhívnálak téged is és a bátyádat is. Mit szólsz, eljöttök? Szeretném! – mondta türelmetlenül Peti. – Hát nem is tudom, majd megbeszélem Gerivel. – De szeretnéd? – fordult szembe a fiú a lánnyal. Igen Péter, nagyon szeretném nézett a fiú szemébe őszintén. – Én is nagyon szeretném – halkult el most Péter hangja. Érezték mindketten, hogy valami megmozdult belül. Nézték egymást, és egyre közelebb került a szájuk egymáshoz. Evelinnek gyorsabb lett a légzése és a fiúnak is gyorsabban vert a szíve. Már a fülében dobogott és csak nézték egymás szemét és közelebb, közelebb kerültek egymás testéhez, mígnem össze ért a két forró ajak a szemeik lecsukódtak és elindultak a szerelem szőtte álomvilágban. – Öko-biológus – mondta még Péter halkan ahogy levegőután kapott. – Mi? – Kérdezte szinte részeges mámorba zuhanva A lány. – bioló...gus szeret...nék majd lenni. – mondta a fiú szintén részegen. – Ja értem. – vágta el a lány a beszélgetést, mert már semmit sem értett. Majd tovább álmodták egymást.
 
Folytatjuk a negyedik fejezettel!