A folyó hagyatéka: ötödik fejezet viharban

 

                                  Ötödik fejezet                  Viharban

                                                            1.

A dörrenés szinte ketté hasította az éj függönyét, és villanással próbálta felkelteni az éjszakát. Szikrázó világosság terült el, bujt be minden arra való üregbe, résbe. A fák fáradt lomhasággal hajoltak meg a természet végakaratának, és recsegve, nyögve várták az ítéletet. Minden élő s holt meghajolt, vagy elbújt a készülő isten haragjától és az olykor felvillanó villám fényében már lehetett látni néhány hatalmas gyöngyszerű esőcseppet ami igen gyorsan fokozta csillogását, majd pillanatok alatt leszakadt az ég mintha kilukadt volna a világ dézsája. Most még Noénak is nehéz dolga lenne, ha azt szeretné, hogy összeterelje az állatokat. A folyó két partján a fák a vízig hajoltak és a gyengébbek, sérültek hamar oda is vesztek. Mert a rohanó víz megkapta az ágakat fatörzseket és vitte rohant vele, mintha sürgős megbízást teljesítene. Toccsanva nyalta a partot a széltől rémült hullám, ami békében csak tottyan egyet-kettőt. Most toccsant és tépte a bokrokat félelmében és dobálta a folyóba a fákat.

 

                                                            2.

A telefon szinte idegesen csörgött a vezérlő teremben. A szolgálatos mérnök már várta a hívást, tudta, hogy a Felső-Tiszán végig söpört egy nagy vihar, rengeteg csapadékkal és ez csak egyet jelenthet: hogy hamarosan megemelkedik a vízszint, hamarosan itt az árhullám. Az erőmű zsilipjei már éhesen, nyitott szájjal várták a vizet, mint egy vicsorgó  óriás szája, amiben csak néhány fog van és a réseken szabadon áramolhat bármi. Várta az elkerülhetetlent, a véget ez a száj, és szinte nevetni látszott. A felhők kelet felől már látszottak.  Kicsit erősebb  szél kezdett fújni, és a napsütésben rovarok s néhány kósza levél riadtan kereste a helyét. A sötét háttérben a fák levelei fehéren villogtak, majd hirtelen, szinte ilyedtében elbújt a nap és lassan esti sötétség takarta be a Közép-Tiszát is. Egy hang idegesen recsegett a telefonban. – Sokkal nagyobb vihar várható, mint azt eddig jósoltuk kolléga – közölte a diszpécser az üzemmérnökkel. – Hány centin várható a tetőzés? – kérdezte a mérnök.– Azt még nem tudjuk, most még csak jósolni tudunk, de körülbelül a százötven centivel 875 900 centin fog tetőzni, viszont az még nem látszik, hogy mennyi ideig tart, milyen hosszú lesz az árhullám. A mérnök megköszönte és gondterhelten letette a kagylót. A várható tetőzés az még nem olyan aggasztó, de a vele járó lebegő anyag, uszadék az már igen jelentős lehet – gondolta.

                                                          3.

Józsi úgy tervezte, még a két lent lévő varsát a vihar előtt felszedi. Nehogy kárt tegyen bennük az áradás – gondolta. – Na, most már csak ez hiányzott! – dohogott halkan, miközben az utolsó varsát is a csónakba tette. Ekkor már érezhető volt a vihar illata és elkezdte tépni a szél a parti fák lombjait.

A vezérlőteremben piros fények jelezték a turbinák leállását. ÜZEMSZÜNET! Mutatta visszavonhatatlanul a generátorok monitora. – Az erőmű áramtermelését tizenhárom óra tizenötperckor leállítottam, az öt billenő zsilip teljesen nyitva, a lebegő anyagok, uszadékok fogadására a gerebek állapota megfelelő, a IV, V, VI, IX, X, öblítő műtárgyak lezárásra kerültek – sorolta a mérnök.

Józsi nem boldogult az evezős csónakkal, minduntalan vissza sodorta az egyre erősödő szél a partmenti fák lombjai alá. – Nem tudok jobbat – gondolta – csak ha erősen kikötözöm magam egy vastag partszéli fához. A hullámok ekkor már komoly gondot okoztak a rabsicnak. A becsapódó hullámoktól már minden csupa víz volt, és a csónakban is tetemesre nőtt a víz mennyisége. Vitte az ár, rohant a rocsóval a belógó ágak között. Józsi próbálta elkapni a keze ügyébe kerülő ágakat, de azok rendre eltörtek és a szél tovább nyomta a csónakot. – Majd az, na – majd azt! – nyögte kétségbe esetten a férfi amint sorba törtek el és hasították fel tenyerét az ágak. A csónaknak nekiütköző és belekapaszkodó uszadékok csak nehezítették a munkáját, mert egyre gyorsabban és erősebben tolta, ragadta magával a kegyetlenné vált folyó. A kis hajó orra közben bele akadt egy kiálló tuskóba, amitől megperdülve, a meder közepe felé lódult. Mint egy parányi gyermek játék, forogva, bukdácsolva rohant mind beljebb, távolodva a part nyújtotta védelem elől, úgy mintha menekülne az oltalomtól. Józsi, utolsó kétségbe esésében lefeküdt a csónakba, bele a tízcentis vízbe és reménykedett, hogy nem borítja fel egy nagyobb uszadékfa, vagy egy nagyobb szélroham keltette hullám. Magzati pózban remegett és sírt, miközben verte az ég haragja, a közben jégre váltó fájdalmas gyötrelem. Nem tudta nem érezte az időt, mióta sodródhat így. Néha koppant, fordult a csónak, olykor meglódult, ilyenkor hangosabban fohászkodott és fogadkozott, hogy soha többet... rosszat. Egy erősebb koppanás után a csónak olyan erővel torpant meg, hogy Józsi fejjel neki csúszott az orr deszkának és előbb fehérre, majd sötétre vált a világ.

 

                                                             4.

A kapásjelzők lustán, dologtalanul lógtak a mozdulatlan melegben. Péter úgy tervezte, hogy sokáig: legalább estig kint marad mert egész héten nem volt még mozdítása sem. Úgy gondolta, ha ma estig marad, talán fog valamit. A forró levegő bágyasztóan hatott rá, minduntalan lecsuklott a feje az álmosságtól, pedig még dél sem volt. Az ing a hátán nehéz súllyal égetett, de le nem merte vetni mert félt, hogy leég. Egyre nehezebb levegő ült rá mindenre. A levegő megállt és valamitől megnehezedett, ráült a szinte mozdulatlan vízre a fákra a földre a madarakra, mindenre ami élt és arra is ami holt. –  A világ vár valamire..., valamire ami rossz –  gondolta Péter miközben várt ő is valamit amit szeret és meg tudta nyugtatni, de ez most hiányzott. Nem tudta mi ez amit vár, de érezte, hogy ez most nincs. Elő vette a szendvicsét, nem azért mert éhes volt, hanem azért, hogy kicsit felrázza magát a bágyadtságból. Mozogni nem lehetett, olyan fullasztó meleg volt. Tört egy darab zsömlét és Oda dobta a lukhoz, ahol a régi barátja él a kis pézsma. Várt, de nem jött sem ő sem a veréb. –  Mi történ? –  csodálkozva mondta, és ekkor jött rá mi az ami hiányzik. – A madarak! – kiáltott halkan – nem énekelnek! Körbe nézett, a víz rezzenéstelenül lustán folyt a fák lombjai szomorú megadással viselték sorsukat és ernyedten lógtak a párátlan légben. – Vihar lesz – súgta halkan a semmibe. – Vihar bizony – állapította meg ismét. Ekkor meglebbent egy szellő es az eddig pihenni látszó világ kissé megmozdult. Néhány fűszál, virág megborzongott a porszemek elkezdtek kergetőzni a napfényben, de csak lustán, nehogy kifáradjanak, majd rögtön vissza ültek a földre. Majd kisvártatva ismét szellő lebbent és a fehér füzek levelei villogva mutatták meg mindkét oldalukat. A folyó hátán egy igazi borzongás futott végig..., majd ismét egy, és utána vissza tért a nyugalom. Péter figyelte az eget, nem látott semmit, de tudta, hogy cselekednie kell. Ekkor enyhe zúgás jött a fák koronája felől és már lehetett látni amint a levelek elkezdenek száraz sercegéssel táncolni. – Na pakoljunk – mondta és kezdte serényen össze szedni a holmiját. Mindennel végzett. Már a kis mopeden volt minden, mikor erős zúgással figyelmeztetett a szél, hogy jövünk. A fiú indított és a gáton, sietve maga mögött hagyott mindent. Egy idő múlva megállt, ott ahol a folyót belátni hosszan és látta, hogy elkésett. Előtte a víz még tükörsima, de néhány száz méterrel mögötte fényét vesztett csiszolatlannak tűnő tükör és ez a csiszolatlan tükör sebesen haladt felé. Ott már ömlött az eső. Sietve sebességet kapcsolt és menekülve húzta a gázt. Az eső így is utólérte hamar és dühösen csépelni, verni kezdte a hátát, a motor, a vizessé vált gáton rakoncátlanul csúszkálni kezdett, de Péter tartotta és rendületlenül rohant. Szél szaggatta körülötte a fákat, ágak csapódtak a testének, sisakjának, a vizet már nem lehetett látni csak az esőt ami sűrűn ömlött. A fiú tudta, hogy nem messze van egy régi kikötő ház és azt el kell érnie mert különben menthetetlenül agyonveri az idő. A motor megcsúszott oldalra dőlt , magával rántva a vezetőt és csúszott a sárban. Péter felugrott, majd rohanni kezdett. A ház néhány tíz méterre volt, de ezt ő nem látta a sűrű esőtől. Csak rohant mintha tudná hogy merre jár és ekkor neki futott a falnak, megkereste az ajtó nyílását és beesett a dohos sötétségbe. Mikor kissé magához tért, első gondolata Evelin volt. – Mivan ha elveszít, mivan ha valami rossz történik velem és már nem láthat? Még el sem mondtam neki, hogy mit érzek iránta és mennyire szeretem! – ezek a gondolatok kavarogtak benne, miközben odakint tombolt a véget nem érő égi háburú.Időérzékét vesztve ült, a menedékké vált romos épületben. A villámok fénye szinte folyamatosan megvilágította a falakat, és ha titokban valaki nézte volna a fiút, láthatta volna hogyan keveredik a barna göndör fürtökről lecsöpögő esővíz a könnyeivel. Sírt.Lelkét nyomasztotta valami, de a szíve az boldog volt, örült az életnek és örült Evelinnek, és érezte, hogy fontos neki a lány. Végtelen erőt érzett belsőjében. A lányért mindenre képes lett volna, annyira szerette. Ahogy mondani szokás – gondolta – nem tudnék nélküle élni – és mosolygott ezen a közhelyen – de igaz! – mondta ki végül. Eddig rendben vagyunk – gondolta, – de miért nem vallom meg neki ezeket az érzéseket? Hisz leírni olyan egyszerűen tudom  novelláimban. Tépelődött ott a szennyes betonon és a vihar sem segített neki, ő csak egyre-másra tombolta a maga gonoszságait. Egy viharnak nem tisztje segíteni a szenvedőkön, nem keresi a megoldásokat és nem boldogít – gondolta. A vihar csak akkor segít, ha lassan csendesedik, ekkor tud derűt és megnyugvást, békét hozni. Talán olyan lehet mint az emberek lelke: – folytatta gondolatait – sokszor, s van, hogy sokáig háborog, van hogy egy életen keresztül, és az ember nem képes rájönni mi okozza a boldogtalanságát – ezeken vívódott, és nem vette észre, hogy odakint ritkulnak a dörgések, bent a falak között ritkulnak a fények. De mit tudok tenni hogy a lelkem is boldoggá váljék – tette fel a kérdést magának – szeretem, nem tudok nélküle élni, ha pedig vele vagyok, át tudnám ölelni a világot! De képtelen vagyok rá, hogy ezt megvalljam. Bent a levegő lassan lélegezhetővé vált és a fény ami eddig villogott, most folyamatosan világosra festette a falakat. Péter felállt a betonról, kissé nyújtózott egyet, majd végig nézett magán. Vizes volt még de a haja az már szinte száraz. Kilépett óvatosan a fényre, mint aki arra számít, hogy ami kint vár rá az csak szemfényvesztés. Szemeit lassan tárta fel a világ felé. Az ég már kékült itt-ott, a világosságban a halott eső cseppek megkönnyebbülve hulltak alá a fákról, megtéve az utolsó akarat útját. Nagyot szippantott a világból és történt valami ott bent ahol a lelke volt. Valami könnyebbség, egy fény ott legbelül ami egyre jobban utat tört a felszín felé, és végül kitört belőle egy boldog mosolyban. Hát persze, hogy eddig erre nem gondoltam – hasított belé a fény. Őszinteség, őszinteség és érezte hogy rájött a lélek boldogságának titkára. Azt kell mondanom amit a lelkem mond és nem azt amit a szemem lát. Mosolygott őszintén ezen a felismerésen a fiú. Tudom hol rontjuk el mindig: – mondta boldogan – ott, hogy arról beszélünk amit látunk és nem arról amit érzünk. Ha látunk valamit és megkérdezik mit látunk, azt kell elmondani ahogy mi látjuk és nem úgy ahogy mások szeretnék, hogy lássuk. Igen ez az őszinteség. Állapította meg az ősi igazságot és már értette is. Elgondolkodott azon amire ráérzett és a lelke kezdett megtelni boldogsággal. Mindegy hogy kit szeret és az sem fontos, hogy kihez tartozik, csak  az a fontos amitől tiszta tud maradni. Amit érez azt el tudja mondani , mert nem elég mutatni, azt ki is kell tudni mondani. És nem azért, hogy mások halják, hanem azért, hogy én haljam és érezzem az erőt és a hitet magamban. Mert ettől bízik bennem akinek fontos vagyok és ettől válok fontossá másoknak.