A folyó hagyatéka: negyedik fejezet

  Negyedik fejezet

 

Lelkiismeret, ha van.

                                               

                                                          1.

A nyári szél csak annyira fújt, hogy a tükörsima vizet megborzolja. Csak annyira, hogy borzongásával ő is elismerje, érezze mennyire szép és csodaszerű a látvány. Néhány fiatal fehérfűz, helyeslő meghajlással tudatta vele egyetértését. Úgy tűnik minden tökéletesen békés. Egy sirály visító hangja próbálta megtörni e nyugalmat, de melléfogott, mert ez a hang is ide illett. Piros csőrű cankók hirdették csárogásukkal, hogy immár ők is itt élnek, és kecses repülésükkel mint egy óriás fecske, tisztelegtek, símogatták a tükröző vizet. A nyári víz illata szállt mindenütt a tározón, keresztül-kasul. Selymes, illatos fű hajolt illedelmesen a meleg szélben, gát oldalán, riadt egér futott be közé ijedten mikor a fiú a rézsün elheveredett. A lány szíve még hevesebben zakatolt mint máskor. Első sétája volt ez a fiúval. Úgy érezte, teljesen nyugodt és boldog, hiszen ott van ahol szeret lenni, és azzal akit szeret. Ennél tökéletesebb már nem lehet. Kissé odasimult a fiúhoz, de csak annyira, hogy át tudjon áramolni a másik testébe az ő boldogságából egy kevés. Sikerült! A fiú ekkor magához húzta és ajkával megérintette kábulattól forró ajkát. – Jó veled Evelin – mondta és nagyot sóhajtott. A lány még boldogabbnak érezte magát. Nem akarta elhinni hogy ilyen jó Péterrel. Közelebb bújt, nagyot sóhajtott. – érzed a nyár illatát? – kérdezte. – Igen, én már rég óta érzem – mondta a fiú. – Mióta érzed, hogy része vagy a természetnek? – kérdezte kissé elgondolkodva a lány hirtelen. Péter meglepődött a kérdésen. – Hogy, mi? – Mióta érzed? – Ezt meg honnét tudod, boszorkány vagy? – próbálta elvenni a meglepettségének az élét  a fiú. Péter kissé megijedt a kérdésen, mert még senkinek sem árulta el, hogy ezerkilencszázhetvenháromban, mikor elárasztották a tározó medrét ő azóta érzi, hogy része ennek a csodának. – Onnét tudom, mert én is így érzek mikor kijövök a vízpartra – mondta lányos kacérkodással a lány. – Mikor kislány voltam Geri sokat mesélt mindenről ami itt történt. Ő sokat kint volt, mert a nagybányánk itt dolgozott mint mérnök. A bátyám esténként sokszor mesélt az ott folyó munkákról, és arról, hogy mi történik majd akkor, ha elárasztják a medencét. Ezek a történetek olyanok voltak nekem, mint más gyereknek az esti mese. Alig tudtam kivárni, hogy este legyen és Geri bejöjjön mesélni. Mostmár azt is tudom, a bátyám azért tudott úgy mesélni, mert ő is nagyon élvezte. Rengeteg kép élt bennem szigetekről, halakról a vízben, őzekről akik a szigeteken élnek majd. Mese szerű volt az egész – halkult el gondolkodóan a lány hangja. Péter érezte, hogy a lány valamitől hirtelen szomorú lett. – És mi történt? – ébresztette valóságra a fiú. – Aznap, mikor elárasztották a medencét –, folytatta a lány – sajnos nem tudtam kimenni, de néhány nap múlva kivitt Geri. Már messziről láttam, hogy amit gondoltam a szigetekről az mind igaz, sőt még gyönyörűbb. Ámulva néztem szerte-szét és élveztem a csodát. Közben kerestem az ismerős gyümölcsösöket, búzamezőket, patakokat, de ezek akkor már nem voltak sehol csak az emlékeimben, viszont attól csodásabb kép tárult elém. Ott terült el ellőttem a világ legnagyobb vize, amit akkor úgy hittem. Láttam erdőket vízben állni, ilyet régen csak árvízkor lehetett tapasztalni. Sok-sok madár az erdők fáin. Valószínűleg fészkevesztett madarak.  Sajnos mikor közelebb mentünk a parthoz, a pusztulás döbbenetes látványa tárult elénk. Fácánok és kicsi vadmalacok élettelen testét ringatta a fiatal tó vize. Néhol lehetett látni sötét szőrpamacsokat, ezek vakondokok voltak és különböző rágcsálók. Szemfülesnek hitt rókák akik már nem tudtak elmenekülni. Most szomorúan meredtek valahová a múltba. Ekkor elkezdtem sírni és a bátyám haza kellett hogy vigyen – mondta a lány szinte szipogva a felidézett emlékektől. – Megfogadtam, hogy soha nem megyek oda vissza. Napokig nem is mentem, míg a bátyám meg nem győzött. Azzal vígasztalt, hogy ezek az állatok segítettek abban, hogy megszülethessen a Tiszának ez a csodája. – Különben engem is megfogott az a Pazar látvány, úgyhogy előbb utóbb vissza mentem volna – vallotta meg őszintén Evelin. – Mikor újra kimentünk, akkor fogadtam meg magamnak és a kis áldozatokna, hogy ezentúl mindig gondom lesz a tározó állataira. Ahogy tudok gondoskodok róluk, sőt ez lesz a munkám amikor nagy leszek. A fiú karja óvón átölelte a szipogástól remegő vállat és megcsókolt egy könnycseppet Evelin arcán. – Tisza-tó – tette hozzá Péter halkan. – Tessék? – kérdezte Evelin. – Tisza-tó – ismételte meg Péter a nevet. – Én Tisza-tónak nevezem és nem tározónak. Igaz hogy vizet tárol az alföld számára és az is igaz, hogy az árvizeket is ő tárolja, fogadja magába, de ő mégis a Tiszának a tava, a Tiszának a társa és a Tiszának a csodája, ahogy te is mondtad. Akkor viszont megérdemli, hogy úgy is nevezzük. – Tisza-tó – mondta ki Evelin is határozottan a nevet – tényleg jó – tette hozzá. Péter büszkének érezte magát, mert megvédte a barátját, akit ő nevezett el és először ő szólított így: Tisza-tó. Talán nem igazi ellenségtől védte meg, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy kiált mellette, kiállt az új neve mellett ami igazából nem is név hanem egy eszme, egy érzés, egy saját világ, és egy őszinte elköteleződés és hit. – Amit nemrég kérdeztem arra még nem válaszoltál! – vonta felelőségre Evelin a fiút. – Ne haragudj, de mi volt az? – kérdezte Péter. – Mióta érzed hogy része vagy a természetnek? – ismételte meg a lány. – Mindenki része a természetnek – kezdett bele Péter – de csak kevesen élnek úgy, hogy ennek tudatában vannak. Én azóta érzem, hogy része vagyok, mióta először láthattam az elárasztott medencét és láttam a frissen sarjadó új növényeket, fiatal nádasokat új szigeteket és gyerek fejjel már tudtam, hogy én is része vagyok, hiszen velem együtt fog nőni sarjadni napról napra évről évre ugyan úgy ahogy én is. Később láttam amint madarak vidrák népesítik be a vizet és a szigeteket. Láttam ahogy sarjad a nád és válik fiatalosból erőssé amit már nem tud elpusztítani semmi. Elkezdődött egy új élet és ha ezt egy felnőtt látja azt mondja: ez az élet rendje, de ha egy gyerek szeme és lelke előtt zajlik, ő csodának nevezi és ez a helyes. A gyermek tudja azt amit egy felnőtt nem tud, mert már elfelejtette: a természetet tündérek csinálják és a tündérek csodákat készítenek. Ezért van az, hogy minden amit a természet hoz létre az egy csoda. – Péter, te egy csodálatos ember vagy és szerintem felnőtt korodban még csodálatosabb leszel. Szeretlek – vallotta meg Evelin őszintén.

 

                                                           2.

– Mégis te ezt hogy gondolod – viaskodott Faragó Bernát a halrabló Józsival. – úgy –, magyarázta emez – hogy közösen használjuk a csónakot és együtt halászunk ,fele-fele arányban. – Te megőrültél! – csattant fel Bernát – miből gondolod, hogy én is bűnöző vagyok? – folytatta megrökönyödve a meglepetéstől. – Ha nem lennél hajlamos a gyors pénzkeresetre akkor nem adtad volna ide a tartozásod kiegyenlítésére Gerit. Vagy talán a fiad bűnöző? – érvelt a különös kérdéssel a rabsic. – Majd ha pénzre lesz szükséged –, folytatta – majd akkor is legyél ilyen becsületes és kérjél a banktól. Bernát ettől kissé meglepődött, hiszen tudta, hogyha egy jó kártyaparti van kilátásban, akkor Józsitól mindig lehetett segítséget kérni. – Geri pedig biztos szívesen ment halászni, hiszen szeret horgászni és szeret a vízen kóborolni, ráadásul iskolába sem kellett járnia – gondolta és kezdte megnyugtatni magát afelől, hogy jól döntött Gerit illetően, mikor elküldte Józsival halászni. Azonban az egyezség még mindig nem jött létre ami abból is kiderülhet, hogy Szép Józsi türelmetlenül kérdezte – Hahó kapitány mi lesz? A vörös hajú férfi nem hallotta a kérdést, mert a fián töprengett. – Valóban jó ötlet volt, hogy kivette a gimiből és elküldte Józsival, s talán nem kellett volna megkérdezni, hogy valyon ő mit szeretne? – ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. Most eszébe jutott az is ami akkor nem: hogy önző dolog volt Gergőt kész tények elé állítani, a saját problémái megoldásának érdekében. Szégyellte magát. Arra gondolt, elfogadja Józsi javaslatát, de nem a pénz miatt, hanem Geri miatt. Had lássa a fiú hogy ő is tud önzetlen lenni. Így gondolkodott, nem biztos, hogy helyesen, de ez nála már fél siker, tudva azt, hogy ő soha nem akart felelőséget vállalni a kártya adóságaiért, és azért pedig különösen nem, hogy az erre szánt pénzt, becsületes úton elő is teremtse. – Rendben van elvállalom de én, ha nem muszály nem megyek – tette le a döntést  Faragó Bernát. Józsi ennek a döntésnek igazán örült, mert így nem kellett minden forintot szét osztani, csak azt amit ő akart. Ennek a variációnak több előnye is volt mérlegelt a rabsic. Pontosabban: – Ha Bernát ideadja a csónakot akkor ott tudom folytatni a munkát ahol a télen abba hagytam, és nem tartozok senkinek elszámolással, mivel ez a lüke Bernát nem lesz velem. Így annyi pénzt adok neki amennyit akarok, és ha kérne a kártyára, azt csak kölcsönbe és kamatra adom. Így előbb utóbb enyém lesz a csónak a tartozásába – nyugodott meg ettől. – Rendben! – mondta és a kezét nyújtotta Bernát felé. A vöröshajú  néhány pillanatig habozott, majd megfogta a másik férfi kezét és azt mondta – részemről is! Közben pedig azt gondolta, hogy ezt mind a fiáért teszi akit a tavasszal úgy becsapott. – jóvátétel gondolta tévesen, de ezt ő még akkor nem tudta. Kicsit jobban érezte magát, mint ahogy általában mostanában. Nyomorultul volt mióta nyugdíjba ment a  seregből. Most, hogy Józsival megegyezett, most érezte először – tettem magamért valamit – mondta nagyot sóhajtva és közben maga mögött hagyta a presszó füstös és savanyú szagú levegőjét. Mélyen motoszkált benne az is, hogy örökre becsukja, a könnyű és kártyabűzös élet presszójának ajtaját is. Felsejlett messziről, hogy valamikor boldog volt. Most pedig állandó harcban áll saját magával és ami a legrosszabb a családjával is. Sokszor szégyellte magát előttük, ilyenkor nagy hanggal parancsokat osztogatott és próbálta félelemben tartani a őket. Egy ideig  sikerült is neki, de egyre jobban feszítette belül az az ellentmondás, hogy igazából neki van problémája és nem a családja az aki mindenben keresztbe tesz. Így rövid időn belül először a felesége, és ahogy nőttek a gyerekek úgy először Gergő és később Evelin is eltávolodott tőle. Ezek a gondolatok kavarogtak most a fejében. Történetesen, hogy mi történik éppen vele, mitől érzi magát jobban attól, hogy beszélt Józsival? Soha nem volt buta, tudta azt, hogy mi jó neki és mi rossz. Tudta kontrolálni körülötte a kártyázásból és az alkohol fogyasztásból eredő konfliktust, de mostanában már nem. Felesége, Judit meglepődött mikor férje haza ért. – Mi történt, hogy hogy nem ittas? – gondolta – ráadásul még jókedvű is – lepődött meg. Mostanában, hogy Geri elkezdett lógni egyre jobban hasonlított az apjára, legalábbis abban igen, hogy feszült és lehangolt. Judit, az anyja ezt a Józsi társaságának tudta be és rendre veszekedett is emiatt  a fiúval. Féltette nehogy elkallódjon. Hiszen ismerte a képességeit és tudta, hogy jó eszű fiú és szeretne mérnök lenni. Nagy veszekedés volt mikor Gergő ott hagyta az iskolát, de Juditnak nem mondta el azt, hogy az apja miatt kellett ott hagyni a sulit és Józsival járni halászni. Az asszonynak akkor kezdett megváltozni, jobbá válni az élete, mikor Bernát két éve nyugdíjba ment és Judit munkába állt. Igaz fiatal még, hiszen korkedvezménnyel jött el de ő nem akart dolgozni mint más kollegája aki negyven évesen vonult nyugdíjba ő pihenni szeretett volna már végre. Így hát a Juditnak elkellett menni dolgozni, amit eddig Bernát nem engedett neki. Az élete attól tudott megváltozni, mert kezdte érezni, hogy értékes és nem haszontalan. A kölykök már nagyok önállók és semmi szükségük nincs az otthoni felügyeletre. Bernát belépett a házba. Felesége egy kicsit szorongott ám mikor látta, hogy józan és nem feszült, hanem kiegyensúlyozottabb, na akkor meglepődött. – Te Judit! – kezdte – te beszélgettél már a gyerekekkel a jövőjükről? – kérdezte óvatosan miközben levetette szandálját az előszobában. – Igen Bernát én már beszélgettem velük – mondta a nő kissé epésen. – Arra gondoltam, hogy Geritől meg kellene kérdezni, nem akar-e vissza menni az iskolába. A nő gyanakodva méregette férjét. – Mi van veled? – kérdezte aggodalmasan. – semmi –, mondta – csak szeretném ha rendesen iskolába járna. – Akkor miért engedted, hogy ott hagyja? – kérdezte Judit haragosan. – Mindegy, most viszont szeretném! – Akkor beszélj vele! – Segítesz nekem Judit? – Miben? – bizalmatlankodott a nő. – Abban, hogy hogyan fogjak hozzá? – Áruld már el Berci, mi történt veled, hogy ilyen nagy családapa lettél? – őszinte leszek – kezdte el mondókáját Bernát – elegem van ebből a céltalan életből és úgy döntöttem, segítek a gyerekeknek a jövőjük építésében. – Nahát! Mégis mi lett veled? – Még nem tudom, de nem is az a fontos, hanem az hogy szeretnék veletek lenni. – Halleluja! – kiáltott fel Judit kissé gúnyosan, majd látva a férjén az elszántságot hozzá tette – illetve örülök.

 

                                                           3.

Az újonnan szerzett csónak engedelmesen hajtotta a habokat. Józsi néha megveregette a lemezt és dobogó szívvel mártotta bele újra a vízbe az evezőt. Eddig is mindig ő járt vele, de most már a sajátjának is tekintheti. –  Jól sikerült az egyezség – gondolta elégedetten és már a sajátjának érezte a csónakot. Húzta a lapátot boldogan és azt tervezgette, mennyivel növeli meg a bevételét ez a saját csónak és az egyedüllét. – Ismét önálló lettem – vidult fel ettől a gondolattól. – Hazafelé? Térítette magához egy hang. Oda fordult ahonnét a hang jött és azt a fiatal fiút pillantotta meg aki a tanárral szokott horgászni. Egy lány volt vele, egy szép vörös hajú lány. –  Hisz ez Gerinek a húga! –  Ismerte fel a lányt. – No fene vezeklésül lepasszolta a húgát Geri? –  mormolta a rabsic halkan. – Igen hazafelé – válaszolt gyorsan – Nem szeretném ha elrontanátok a kedvem! – gondolta. Majd hangos szó nélkül tovább evezett. – Milyen furcsa figura!? – lepődött meg  Péter. – Józsi! – mondta Evelin. – Tudom, már találkoztunk a vizen Gergőnek a haverja. Akkor vittük haza a bátyádat. – A bátyámnak nem haverja – csak... – harapta el a mondatot, majd folytatta – csak a csónak miatt jár el vele, mert az a miénk és így vigyáz rá. Szerencsére nem kíváncsiak, gondolta Józsi miközben igyekezett kihasználni a sodrást és evezett folyással lefelé. Egy visszaforgóban a part mellett állt meg, kopogva a gyökereken a fém ladik. Józsi ügyes mozdulatokkal szúrta megszokott helyére a varsa rúdjait. Kívülről semmit sem lehetett látni, csak két egymástól jó messze, körül-belül 3-4 méterre lévő karót, amit már a víz tisztára sikált. Megjelölni nem volt szükséges, hiszen pont arra a helyre szúrta mint eddig. Tudta hogy itt járnak a pontyok, a partnak pont ezen a sávján, és azt is tudta szinte méterre, hogy a négy és hét kiló körüliek váltanak itt át a forgó szélétől a meder felé. Józsi szinte mindent tudott a halakról, szokásaikról. Nagyapja három évesen már kihordta halászni a kisfiút a Tiszára. A nagypapa is ebből élt és ő úgy gondolta, ha már az ősei is halászattal foglalkoztak, akkor neki is követni illik a családi hagyományt. Csak arra nem gondolt; míg nagyapja hivatásos halász volt és becsületesen tartotta el belőle a családot, addig Józsi bűnözőként ugyan ezt a munkát lopással csalással művelte. Ő nem tudott büszke lenni fogásaira mint a nagyapja, aki körül legendák terjengtek kapitális harcsák, pontyok, süllők fogásáról. Az ő fogásait csak Laci a halkereskedő látta, aki biztos nem fog dicsekedni vele. Tovább ment még volt két kihelyezni való varsa, és ha besötétedik, akkor meg kell nézni a két régebbit is, hátha fogtak már valamit egy nap alatt. Úszott le a folyón a könnyű kis alumínium csónak, engedelmesen lendülve minden evező húzásra. A hold vidáman grimaszolt a lágy víztöréseken, majd a csónak tova haladtával ismét kerek mosollyal köszöntötte az éjszakát. Finoman kottyant a víz a part mellett egy alámosásnál. Itt a partnál a víz hatméteres idézte fel Józsi tapasztalatait. A hosszú karó lustán imbolygott a víz sodrásában és néha megrándulva hirdette, hogy nincs körülötte minden rendben. – Nocsak! – mormolt a jelzőkarókat látva. Rutinos mozdulattal nyúlt a hálót tartó rúdhoz. Ahogy felhúzta, rögtön érezte hogy a hal nagy. Olyan erővel próbált szabadulni, hogy Józsi nehezen tudta tartani. – Hékás –, mondta az erőlködéstől remegő hangon – te aztán türelmetlen vagy! A varsa nyitott végét a csónakra akasztotta a másik, kétméterre levő végét a leszúró karó segítségével megemelte, csónakkal aláúszott: így majd a csónakba tudja borítani a háló tartalmát. A súlyos vizes halász eszközt körülményesen, de pontosan megemelte és a nyitott végénél megjelent egy kapitális harcsa fej. Már csak a belső hálót kellett megnyitni és komótosan megindult a fej, majd határozott  lustasággal utána csusszant egy nyálkás, szürke, márványozott, jó egyméteres test. – Ez már szép – mondta elégedetten Józsi, miközben gyönyörködött a csónak fenékben elnyúló harcsában.

 

                                                       4.

Bernát hosszasan elnézte a csendesen kúszó folyót és elmerengett azon, vajon hogyan jutott odáig, hogy feláldozza a családját csupán azért, hogy ő a saját maga szórakozását fen tudja tartani. Önző vagyok – gondolta – nem érdemlem meg hogy ilyen családom legyen. Iszok, kártyázok és azonkívül nem csinálok semmit, nem törődök semmivel. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében és úgy érezte, mintha valahonnét messziről kiáltaná utána egy idegen, mintha nem is ő mondaná magának. Félelmetes érzés volt. Úgy érezte, hogy a lelke kilépett a testéből és most messziről kiabál neki: – ugye megmondtam, ugye nekem lett igazam, mondtam ugye, hogy ne igyál és ne kártyázz, mert a családod egyszer hátat fordít neked. Most aztán nézheted magad. Bernát legszívesebben vissza üvöltötte volna a lelkének, hogy fogd be a szád te nagyon okos! Miért nem akkor voltál ilyen okos mikor elkezdődött a baj, miért nem akkor kiabáltál mikor Gerit kivettem az iskolából, és miért nem akkor mikor Juditnak nem mondtam azt hogy szeretlek? Nézte a vizet nedves szemmel és arra gondolt, milyen egyszerű lenne megcsúszni és elnyeletni  magam a mélységgel! Minden gondom elmúlna és nem lenne senki aki szégyellhetne a tetteimért. – De lenne, akkor tudna csak szégyellni mindenki – kiáltott most már közelebbről a lelkiismeret. Mert mondjuk meg őszintén, nem a lélek száll ki ilyenkor az emberből, hanem a lelkiismerettel viaskodunk; próbáljuk megérteni, mi történik, mi történt az életünkkel!? A férfi meredt maga elé és már a vizet sem látta maga alatt, csak azt érezte, hogy ott a mélyben, ott a megoldás. Nem érezte a testét, nem érzett semmit csak a bűntudatot, de azt minden porcikájában. Magától egyre csak azt kérdezte –, miért, miért történik mindig ez velem, miért nem lehet az én életem is egyszerű mint másoké? Kövek csikordultak meg a meredek parton alatta. Lába meg-meg csúszott. Fáradt volt és kezdte érezni, hogy nehezen tartja magát, közben valami meleg folyt végig az arcán, de nem törődött vele. Lassan csúszott és érezte, hogyha engedne a fáradtságának akkor vége lenne a szenvedésének. A könnyek patakzottak az arcán, már hangosan zokogott – Judit szeretlek, szeretlek benneteket! Egy nagyobbat csúszott és megijedt. – nem, nem! – kiáltotta, de már ekkor a víz elérte a lábát. Vége – gondolta. Pedig már nem akarta úgy mint a legelején. – Szeretlek Judit, neee! Az utolsó pillanatban egy kiálló szilárd kődarab megállította a lábát. Erőssen kapaszkodott valamibe, talán az életbe, de ez most nem fontos, csak jussunk vissza! – gondolta. Vissza kúszott a partra leült a gátra és végig gondolta mi történt. – Majdnem meghaltam –, mondta ki, elfúló hangon –, majdnem elvesztettem mindenem, ami fontos. Mi lett volna Gerivel és Evivel, Judittal, hogyan kértem volna bocsánatot tőlük? –  ezeken gondolkodott miközben érezte, hogy egyre nő a felelőség érzete. Egyre jobban akarja azt hogy megváltozzon minden. Egyszer csak, az átkozott bűntudat átalakul a felelőség tudattá, mert ez a kettő nincs ám jó viszonyban egymással: – ha a bűntudat erősebb mint a felelősség érzet, akkor indul be az emberben az önpusztítás mechanizmusa. De ha megfordul az arány akkor a felelősség tudat az hitet ad és elkezdi építeni az életet.

 

                                                           5.

A fiú csendes fütyörészéssel, szórakozottan ballagott. Mindenkinek köszönt akivel csak találkozott. Az emberek nem tudták hová tenni: –őrült, vagy részeg? – találgatták. Mikor benyitott a kertkapun az ablakok szinte kacsintottak, a két fenyő helyeslőn bólintott. Az ajtón csengetett habár volt kulcsa, de úgy gondolta, hogy meglepi az anyját. –  Geri, megőrültél? Megijedtem! – mondta Judit zavarában és fürkészve nézte a fia, boldogságtól csillogó szemét. – Na mi van? Mond már az isten szerelmére! – Anya, a fiad mérnök lesz! – dicsekedett a vöröshajú fiú. – Sikerült, kilencvennyolc százalékos lett a különbözetim. Harmadikban kezdhetek! Az anyja könnyes szemmel átölelte és elcsukló hangon mondta – büszke vagyok rád! – Apa itthon van? – Még nincs. – Hol van? – Hát majd ő elmondja, épp jön. Geri kétkedve nézte az anyját. Néhány hete, hogy az apja megváltozott, de ő még mindig szorong ha Bernát nincs otthon. Ő, bár az apja megígérte, hogy megváltozik, még nem bízik benne. Nyílt az ajtó. – Szép délutánt! – mondta a férfi és mosolygott – sikerült. – Mi? – kérdezte Gergő. – felvettek a gyárba biztonsági őrnek, és ti miért ácsorogtok itt? – Nem is mondtad, hogy munkát kerestél – mondta csodálkozva Gergő. – Nem volt biztos, meg aztán inkább az a nagyobb újság ha sikerül is. – Gratulálok apa! – nyújtott kezet A fiú, miközben mélyen az apja szemébe nézett. – Köszönöm fiam! – És te Gergő, neked nincs mit mondanod? – kérdezte örömtől csillogó szemmel Judit. – Hát az a helyzet, hogy jelentkeztem a gimibe és ma volt a különbözeti és sikerült, harmadikban kezdhetek. Bernát meglepődve nézte fiát. Egy méltatlannak induló mosoly jelent meg az arcán, majd lassan kikerekedett és őszinte mosollyal mondta. – Nem is mondtátok – nézett az apa csodálkozva, hol az egyikre, hol a másikra. – Nem volt biztos – mosolyodott el a fiú. – Gratulálok! – szorította magához fiát – és szeretlek –, mondta büszkeséggel telt hangon – ezt megünnepeljük! – Evi, te ezt tudtad? – kérdezte Gergő húgát, miután elmesélte a délután történteket. – igen tudtam. – Ez szép és jó, de én nem hiszek benne – mondta Gergő, miután egyedül maradtak Evelinnel. – Figyelj rám Gergő! Ha valóban komolyan gondolja apa akkor szerintem az a legkevesebb, hogyha hiszünk benne, mert véleményem szerint így tudjuk a legjobban támogatni. – Te nem emlékszel, régebben amikor nem volt mit ennünk, mert minden pénzt elkártyázott? Hát én még emlékszem és nem szeretném ezt az embert támogatni. Ugye megértetsz hugi? – Igen igazad lehet, sőt van is, de mi akkor is egy család vagyunk, és az összetartozás kovácsol minket családdá. – Miről vitatkoztok? – lépett be az anyjuk Evelin szobájába. – Hallottam ám –, mondta Judit  és leült a kanapéra – de azt tudnotok kell, hogy apa nagyon szeretett titeket mindig és a kártyára is azért szokott rá, mert úgy gondolta, tudom rosszul, ebből majd sok pénze lesz és akkor mindent megtud adni nektek. Most már rájött, hogy ez nem így van és igen, Evinek igaza van: esélyt kell adnunk neki. Tudjátok ő egy nagyon jó ember és én éppen ezért szerettem bele, és bízom abban, hogy ezt az embert vissza fogjuk kapni egy kis türelemmel. Nos gyerekek mit mondotok? – kérdezte Judit. – Én melletted vagyok anya – mondta elszántan Evelin. – És te Gergő? – nézett kérdőn a fiára. – Rendben! – mondta kissé húzódozva  a fiú. – Így legyen! – ölelte magához mindkét gyermekét az anya.

 

                                                       6

Sándor ült a tanáriban az íróasztalnál és elmerengett ezen a Faragó gyereken. Emlékezett, amikor ő volt fiatal. Ugyanilyen elemi erővel akarta azt, hogy pedagógus legyen, mert úgy érezte, nagyon fontos az számára, hogy megtanítsa a fiatalokkal azt amit ő tud, és fontosnak érez az életben. – Ti mit gondoltok erről a Faragó Gergőről? – kérdezte Sándor kollégáit, miután véget ért a vizsga. A vélemények igen eltérőek voltak, de jobbára az előítéletek miatt. Volt aki megvolt győződve arról a véleményéről, hogy nem érdemelte meg az iskolába a bejutást, mert – ebből a gyerekből nem lesz egy hasznos felnőtt ugyanis a családi háttere nemigen teszi ezt lehetővé – vélték többen. Volt aki azért ágált Gergő ellen, mert ennyi idő alatt nem lehet rendesen felkészülni két év anyagából. Itt egy kis vita kerekedett mivel a vizsgáztatásban érintettek kikérték maguknak a gyanúsítgatást, de végül is ezt a problémát megbeszélték. Megegyeztek benne, hogy csak félreértés volt, hiszen a kollégák csak a vizsgakérdéseket vitatták és nem a vizsga etikátlanságát. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy Faragó Gergő egy jó képességű és éles eszű fiú, aki megérdemel mégegy  esélyt. Igaz nagyító alatt fogják figyelni a pályafutását, de mégis: – próbáljuk meg vele! – mondták egyöntetűen.

Így indult Faragó Gergő mérnöki pályafutása, így hagyta maga mögött a rossz jövőt ígérő kétes múltját, és így kezdett álmokat s jövőt építeni.