A folyó hagyatéka: hatodik fejezet 2024 nov 24

                                                         

                         Hatodik fejezet: A hullámok a felszín alatt vannak

                                                                 1.

                              

Zümmögve közeledett a szörny; régen így hívta, de rájött, hogy nem bántja, ma már csak a valami, a lény, csak így nevezi. Sok hideg és meleg levonult már a folyón mióta találkozgatnak. Így, zümmögve megérkezik, locsogva megáll, valamit a vízbe dob ami ott is marad míg ismét el nem indul, sokára. Most bedobja azt a halat és vár. Nem értem, – gondolja, – hogy miért dobja be, ha olyan nehezen adja oda. Valamiféle lógóra van felfűzve és a kishalnak nem igazán tetszik, mert minduntalan elakar iszkolni, de nem megy, mert a lógó nem engedi. Sokáig figyeltem hogy küzd és olykor meg is kívántam. Ilyenkor oda óvatoskodtam és bekaptam, de a lény nem akarta adni, vagy ő csak így tud adni? – gondolta.

                                                 2.

Lágyan zúgva siklott, és szaggatta fel a kishajó a tükör sima vízfelszín alatt szunnyadó hullámokat. Pajkos habok táncolva örültek, hogy végre hullámra leltek. Vidáman egymásra ugráltak s utána sercegve szétpukkadtak. Sándor, óvatosan kezdte a hullámok megzabolázását: lassan vissza vette a gázt és a buborékok kacagva elsercentek, a hullámok pedig megszelídülve vissza bújtak a felszín alá. – No megint itt vagyok öreg haver – mondta a horgász csak úgy a víznek, vagy másnak. Leengedte a csónaksúlyt mely csobbanva elmerült. A hal már várta őt, tudta, hogy ilyen tályban érkezik. Szerette ezt a rendszeres találkozást, vagy inkább élményt, ami magányos, remete szerű életében, a napi vadászatokat eltekintve színt hozott. Ettől úgy érezte tartozik valahová, számít valakinek. Alulról nézve kissé mozgott a lény a vízen, kissé zajos volt, fönt pedig látszott, hogy egy horgász terep színű ruhában, vízálló csizmában, ütött-kopott, jobb időket megélt kalapban kibont egy zsákot, erős rövid horgászbotot vesz elő. A ládából kipakol néhány, különböző apró mütyürt, majd feláll a csónakban és elmélyülten nézi a folyót. Nem gondol semmire, semmi másra, csak a folyóra. Mintha vele élne, benne élne. Mintha egy lenne vele, olyan a tekintete. Mindent kizár egy kis időre az életéből, mindet ami megzavarhatja azt, hogy együtt legyen azzal aki, ami, ilyenné formálta, ilyenné tette az életét. Ne gondoljunk rossz, önző dolgokra, csupán arról van szó, hogy megtanulta tisztelni azt ami fontos az életben és ez a hűség. Ettől senki nem lesz rossz, önző, csak tiszta és őszinte. A férfi sóhajtott, és ebben a sóhajban benne volt az, hogy ő nem horgászni jött, hanem megtisztulni, emberré maradni. Olyan a horgászat neki, mint a hívő embernek a gyónás. Megtisztul .megkönnyebbül a lelke. Leült a csónakdeszkára és nyugodt pontossággal elkezdte felszerelni a horgászbotot. Gondolatban lemerült a víz alá együtt mozgott élt a folyóval az elképzelt mederrel medertörésekkel, vízalatti akadókkal, és ennek megfelelően állította be az úszós készséget. A horogra rátűzött egy méretesebb kárászt majd az egészet így, leengedte a vízalá a medertörés aljába, egy vízalatti alámosás mellé. Az úszó plottyanva’ ért a tükörsima vízbe, ott imbolygott kissé, kevés hullámot keltve, majd lassan megállt, elcsendesedett és mintha várna valamit, feszesen megállt. A hullámok visszabujtak a felszín alá, mintha rejtenének valamit amit nem szabad meglátni a külvilágnak. Visszabújtak és magukkal vitték azt a pár perccel ezelőtti nyugtalanságot. Sándor, nézte a néma tükröt és gondolataiban mint egy hullám, elsüllyedt és a felszín alatt keresgélt válaszok után. Sok mindent rejtett a felszín és olyan átláthatatlan volt minden, hogy ettől megijedt. Sokáig elrejtette a benne rejtőző érzéseket, talán mikor a fiúval, Péterrel találkozott, akkor kezdtek ezek az érzések felszínre törni. A fiaival nem volt túl jó a kapcsolatuk, nem volt haragos, inkább csak távol kerültek egymástól amióta az édesanyjuk tragikus körülmények között meghalt. Ők az apjukat tették felelőssé az autóbaleset bekövetkezésért. Azt mondták, hogy az apjuk is eltudott volna menni azt a dolgot elintézni, ha nem ivott volna aznap. Az apa pedig hibás azért volt mert magyarázkodott és nem azzal foglalkozott, hogy a fiúk elveszítették az édesanyjukat. Igaz, azóta nem iszik egyáltalán, de mit számít már ez. Később jött az életébe a fiú, akiben meglátta magát, vagy épp, rátalált a felelősség nehéz tudományára, ezt nem lehet tudni, de attól kezdve odaadó szülőként nevelte, irányítgatta a kis Pétert.

A remete nyugodt figyelemmel nézegette a lógó zsinóron vergődő kárászt. Hol ide, hol oda úszott, de igazából sehová sem haladt. A bajuszát megemelve érezte, hogy tehetetlen a sérült kis jószág, de nem érzett késztetést hogy közelebb menjen. Jól lakott. A tegnapi viharban sok megkábult hal ínyencséghez jutott hozzá, így lassacskán elernyedtek izmai a vadászat után és elaludt. Egy jó ideje már, hogy elpihent, de mint minden állat, ő sem tudta a külvilágot kizárni álmából; mert erre csak az ember képes. Így hát megérezte mikor egy hullám megmozdította az érzékszerveit. Nicsak egy betolakodó, gondolta, de ebben a pillanatban a betolakodó már neki is esett a vergődő csalihalnak és abban a pillanatban...

A horgász mélyen a gondolatok hullámaiba volt merülve és mereven nézte az úszót, ami mozdulatlanul állt és már szinte részévé vált a víznek, gondolatoknak és az éber álomnak, mikor köddé vált a víz alatt és még hullám se maradt utána....

A kárász eltűnt egy hatalmas harcsaszájban és a száj gazdája megiramodott zsákmányával, mert tudta, hogy tilosban vadászik. Az öreg dühös lett és a rabló után eredt, de az olyan gyorsan eltűnt, mintha húznák....

A bot után kapott és irtózatos erővel bevágott a kapásnak, érezte, hogy ül az akasztás, és a bot megakadt a levegőben. Még egyet rántott fölfelé, hogy jobban akadjon a horog és tartotta a botot. Az nem mozdult, de az orsóról elkezdett peregni a zsinór; húzta a hal. Ami eddig a hullámok alatt volt, az a szeretet a család gondolata, most pedig egyszeriben átváltozott harcsává. Húzta rendületlenül a zsinórt Sándor pedig erőltette a féket az orsón. Egyszer csak enyhült a húzás és jött a hal a felszín felé. – Te nem az öreg vagy – mormolta a horgász és lopta lassan a métereket. A horgász tekerte, húzta felfelé a halat, addig amíg az pihen a horog végén. Sándor ismerte a a taktikájukat: a horog végén kissé megpihennek, addig erőt gyűjtönek a harchoz és utána újult erővel tudnak küzdeni. Így is történt. Néhány..., talán félperc után harcosunk, köveket romboló erővel fordult meg és húzott ismét a mély felé, közben igyekezett a partot megcélozni, hogy ott biztonságot adó akadóba vigye azt ami őt most nem ereszti. Nem értette mi történik, de az is igaz, hogy ez egy harcsának nem is feladata.  Neki csak az a feladata, hogy erőn felül húzza a damilt, és ezt maradéktalanul meg is tette. Sándor centinként pumpálta felfelé a zsákmányt, tekert kettőt, húzott egyet és így tovább míg a harcsa szálya ki nem bújt a hullámok közül. Kinyílt a nagy száj, levegőzött egy pillanatot, ismét erőre kapott és fordult egyet, majd megindult lefelé. – Tizenötös lehetsz – nyögte a horgász fáradt hangon – a horog jól ül – állapította meg. – Nemsoká az enyém leszel – fejezte be a nyögést. Még kétszer visszafordult a hal, de végül az elcsituló hullámokon kimerülten elnyúlt, Sándor gyakorlott mozdulattal benyúlt a szájába, megemelte és könnyed mozdulattal a kishajó szélére húzta, onnét pedig már a harcsa szinte magától becsusszant a csónakba. Valóban, majdnem tizenöt kilogrammos volt a harcsa. Sándor örült neki mint mindig, ha fog egy szép halat. Ezt most megtartja: terve van vele. Rutinosan pányvára kötötte egy bőrszíjjal és a csónakhoz kötve visszaengedte a vízbe. Kicsit megünnepelte belül a szép fogást, újra csalizta a botot és vissza engedte a vízbe. Tudta, hogy már ma nem lesz több kapása itt, de jó volt vissza ülni és átadni magát a csónak ringásának. Nézte a ringó csónakot, a vizet, a hullámokat, de igazából nem nézett semmit, csak élvezte a semmittevést a nyugalmat a stressz utáni nyugtató békét. ’Leengedett. Gondolatai ismét a felszín alá merültek, a nyugodt víztükör alá, amiről azt gondolnád, hogy ott béke van, hát nincs. Hisz minden létező hullám oda bújik vissza, oda menekül, hogy megvédje a felszín a sima felszín. Minden hullám, probléma oda bújik, de nem múlik el, mert egy akármilyen fuvallat vagy egy eldobott kő, vagy más egyéb összetöri a víztükröt és a rejtőzők,  a gondok a felszínre kerülnek nyomban, és várnak megint a szélcsendre, hogy elbújhassanak, attól még ott maradnak csak egy kicsit lentebb. Ezeket a hullámokat kereste Sándor a víztükrön, de tudta, hogy azok sokkal mélyebben vannak. Lekell menni értük és felszínre hozni.

                                            3.

Nem tudta eldönteni: a csikorgást érzi, vagy halja. Valami hideg lökdöste és minden lökésnél csikorgott valami és a feje fájt, lüktetett. Egy szürke közeg vette lassan körbe, ami finoman lengett, ringott körülötte, ilyenkor érezte azt a csikorgó fájdalmat. Ahogy lebegett egyre jobban szorította a szürkeség és egyre jobban fázott. A lüktetés a fejében erősödött, a szürke köd lassan ritkulni kezdett a fájdalom és a hideg erősödött. Már szinte a ködöt nem is érzékelte, mert a fájdalom a lábában fokozódott. Igen a lába fájt, vagy csikorgott? Valami durván simogatta a bal oldalát, a hideg is itt kezdődött. A bal lábát, oldalát kezét sanyargatta a hideg. A jobb lába megrándult és egy erős éles fájdalom rohant végig a testén..., vagy csikorgás? A szürke köd megszűnt körülötte és egy lágy lottyanás váltotta fel. Mintha víz venné körül, derengett fel neki. Hideg víz lotyogott körülötte, érezte most már. Próbált megmozdulni ahogy tért vissza fejébe a valóság, de minden mozdulata fájt. Fájt a feje fájt a teste a hidegtől, nomeg a lába, a lábaszára. Lassan kinyitotta a szemét és elkezdett gondolkodni. Óvatosan szétnézet, de fájt a nyaka. – A lábam – nyöszörögte fájdalmasan – A csónak a csónakban vagyok, mi történt? – A vihar – kezdett tisztulni az emlék. – elsodort a vihar – mormolta. Fájdalmas kínok között lassan hanyatt fordult, könyékre támaszkodott és próbált végig nézni magán és a csónakon. Este ment el, most világos volt, eső szagú meleg volt, de ő fázott a vízben, mert a csónakban sok-sok víz volt. Valamitől barna a víz a csónakban gondolta. Vér... vér futott végig rajta a felismerés. – De honnét van nyögte, és a jobb lábára nézett, oda ahonnét a fájdalmat érezte. A nadrág véres volt és furcsa állásba volt elmozdulva a lábszára. – Eltört, nyílt törés – jött a felismerés, és ott vérzik. Halk loccsanást hallott, mint mikor egy tárgy a vízbe hullik, majd ugyanolyan halk kopogás, matatás. Ez a fájdalom ne lenne gondolta és ismét a szürke ködbe sűjedt. 

                                                   4.

A horgász merengve nézte a vihar utáni mocskos színű vizet és kereste a megoldásokat. Hiányzott neki a felesége, bár hosszú évek alatt megszokta, hogy nincs, de a hiány az megmaradt. Hiányoztak a fiai, ami rosszabb volt, mert ők ott voltak csak fel  kell őket hívni. Lehet, hogy nincs is bennük harag, csak az akkori gyász hozta ki belőlük a vádakat. Sándor tudta jól hogy a gyásznak különböző szakaszai vannak és minden ember másként reagál a veszteségekre. A fiai például felelőst kerestek az anyjuk halála miatt Sándor pedig a felesége hiányát, az űrt próbálta feldolgozni. Tehát mindenkinek megvolt a maga baja, mindenki csak magával próbált törődni, amiből az következett, hogy a srácok az apjukat vádolták, Sándor pedig próbált magával törődni, gyászolni. Amiből a gyerekei azt látták, hogy nem törődik velük. Sándor, erre jött rá és ezen tipródott, hogy hogyan lehetne a kapcsolatukat rendbe hozni.

                                                   5.

Mikor ismét felébredt a fájdalma erősödött és sokkal hidegebb volt. Nem tudta mit tegyen ebben a helyzetben, de az jó jel, hogy a viharban történtek emléke mind-mind visszatértek. Tudta mi történt, emlékezett a félelemre és emlékezett a fogadalmára, amit most megerősít egy újabbal. Ismét megfogadja hogy soha többé nem fog semmi rosszat elkövetni senki ellen, csak most az egyszer segítse meg az ég. Valami zajt hallottam rémlett neki mikor felébredt. Csobogás, kopogás Tűnődött? Most ismét hallja, de nem tud felülni hogy megnézze. Próbál hangokat kiadni, de csak halk nyöszörgésre tellett neki. Ez kevés gondolta. Közben a vállát valami melegség érte, megpróbált kicsit fordulni, hogy lássa mi az. Nagy erőfeszítések és nyögések mellett sikerült kicsit fordítani a helyzetén. – Fák, bokrok – nyöszörögte. – A part szélénél vagyok – sóhajtott fájdalmasan! – Az evezőm – nyögött mégegyet! Próbálta a tárgyat elérni, de mikor már majdnem sikerült kicsúszott az ujjai közül és halk koppanással vissza esett a fenékre. Pihennem kell gondolta. 

                                             6.

Egyetlen egy megoldást talált csak megfelelőnek, azt amit már régen meg kellett volna tennie közeledni, megkérdezni, hogy vannak, hogy boldogulnak. Érdeklődni felőlük, de ehhez kell valami közeledési pont. Ez lesz a harcsa, pontosabban harcsa paprikás, amit a  gyerekek mindig is imádtak, úgy ahogy – „apa   csinálja” – mondták régebben. A harcsa, mintha hallotta volna a terveket, csapott egyet a csónak mellett és csendben visszasüllyedt a folyóba, hogy végső búcsút vegyen tőle. Sándor az elmúlt percek nyugtalan gondolatainak nyomasztó súlya alatt összepakolt, kivette a harcsát – no gyere és segíts megoldani nekem egy problémát - mondta és indulni készült, mikor egy erősebb koppanó hangot hallott és nyomban utána egy nyöszörgő...; mintha segély kiáltás lenne gondolta és végig nézett a part mentén. 

A férfi ismét az evező  után nyúlt. Megpróbálta a testét mozdulatlanul hagyni, mintha nem is az övé lenne és csak a kezét nyújtotta vállból – még, még, no méééég – nyögte egyre erőteljesebben – megvagy – mondta már szinte hangosan, és maga mellé húzta az evezős. Nem messze egy motor felzúgott. – Jaj ne – mondta! A csónakos figyelte a part menti bokrokat ott ahol a vízre borulnak lomjaik mint egy védve a part szélét. – Semmi – mormolta –, akkor honnét jön ez a hang? – mondta. Ekkor pillantott meg egy csónakot néhány száz méterre a bokrok alatt, beékelődve két tuskó közé és alaposan letakarva lombozattal, úgy, hogy csak a csónak orra látszott ki. – Talán onnét? – mondta – kurtán. Gyorsan a motort beindította és elindult oda. Néhány méter után a csónakot leállította és várta, hogy némán sikolva tegye meg a maradék métereket. Evezővel még kissé igazított a kishajó irányán, lassan sercegve a másik csónak mellé ért és mintha koppanva üdvözölték volna egymást, mellé ért. Józsi lemondóan vissza engedte a nehezen megszerzett evezőt, és ekkor meglepődött, mert a csónak motorja leállt. Várt, figyelt de nem hallott semmit. Majd lágy loccsanás, víz sercegés után halk koppanással megmozdult a csónak. Valaki matatott, kapart és egy ember magasodott fölé. Elájult. 

                                                      7

Sándor a látványtól majdnem a vízbe fordult. A kis hajóban hatalmas káosz és rendetlenség közepette egy ázott, ruhacsomóban, egy emberi alak. Körülötte barna, véres víz, ázott háló, evező, vödrök egy hátizsák. Mindez félelmetes látványt nyújtott. Belépett a csónakba, hogy megnézze az ember alakot. Lélegzett és pulzusa is volt, állapította meg. – Veled meg mi történt? – kérdezte választ nem várva. A férfi nyöszörögni kezdett kinyitotta a szemét és könyörögve mondta: segíts! – Mi történt? - kérdezte az. – Azt hiszem a lábam – nyöszörögte. –  Kivontatlak a kikötőbe – nyugtatgatta Sándor. A másik csónakot maga mellé vette és az elejét is, és a hátulját is kötéllel az övé mellé kötötte. – Hogy érzed Józsi? – kérdezte.  Józsi bólintott, így fejezte ki hogy mehetnek. Ezután Sándor óvatosan megindult a kikötő felé.

                                             8.

Józsi a halrabló, túl volt a sípcsont műtéten és az altatás bódult állapotából jött vissza lassan a felszín felé. Valamiféle mozgást, nem azonosítható hangot érzékelt, tompa, egyre erősödő feszültséget érzett a lábában. Már mintha fájna is. Tompán lüktet valami és nem engedte a lazulást. Egyre jobban fájt és hallotta, hogy valami hang számon kéri. – Biztos hogy mindent jóvá teszel? – kérdezte hang követelve. Józsi eközben  süllyedt lefelé és nőtt a fájdalma. – Igen már megígértem és úgy lesz – Szabadkozott. Az a hang elkezdte rázni és úgy követelte, hogy hagyja abba. – Abbahagyom esküszöm, csak ezt ne csináld, ezt a fájdalmat. Közben futni szeretett volna a kínzó fájdalom elől, de a lába nem érezte a szilárd talajt. Csak rúgott és rángatózott és mégsem múlt semmi. – Maradjon nyugton – mondta a hang. – Nem, nem ezt nem akarom – nyögte Józsi.  Egy tó fenekét látta maga alatt és csodálkozott, hogy hogy lehet víz alatt és még nem fulladt meg. Egyre följebb emelkedett a víz alól és egyre jobban érezte a fájdalmat. Valami rázta a testét és a nevét ismételgette. – Ébredjen! – mondta a hang. Közben a feje kibújt a víz alól, lassan derengett a fény, egy alak formálódott előtte, ekkor a rángatás fájdalommá változott. Az alak megszólalt – a sípcsontjával  nyílt törést szenvedett én vagyok a sebész aki műtötte. Józsi már érzékelte a külvilágot és kezdett megnyugodni. – Ezenkívül erős agyrázkódást is szenvedett, most már minden rendben van és csak az a dolga, hogy pihenjen. A nővérek mindenben segítenek önnek és engedélyeztem a barátjának is, hogy estig itt maradjon magával, - mutatott a mellette álló férfira. – Tanárúr! Kiáltott egy erőtlent Józsi, a meglepetéstől.